Én egy tökéletes pedagógus vagyok, csókolom – engem csak ne minősítsenek!

Hogy a pedagógusminősítési rendszer kivitelezése szuboptimális, ahhoz sok kétség nem fér. Az például komoly hiányosság, hogy az Oktatási Hivatal érintett munkatársait nem teljesítményarányosan, a pedagógusok elégedettségének arányában díjazzák: ebben az esetben talán (tisztelet a kivételnek) olajozottabban működne a folyamat és mérséklődne a kekeckedési hajlam, a vidéki kollégája minősítésén éjszakába nyúlóan dolgozó szaktanárnak pedig nem kellene még külön indokolásokat is fogalmazgatnia ahhoz, hogy rendben megtérítsék az útiköltségét.

Ahogy az is bizonyos, hogy nagyobb kedvvel látna hozzá az átlagtanár a portfólió összeállításának, ha a folyamat végén azonnali és látványos fizetésemelés várna rá –

Na de. Most, hogy kiderült, pedagógusok ezrei továbbra is azért dekkolnak a Ped1 kategóriában, mert a minősítés bevezetése óta eltelt közel tíz esztendőben (kollégáik 90 százalékával ellentétben) nem voltak hajlandóak jelentkezni a procedúrára, sikerül olyan indokokkal előállni, amelyek sajnos pont azt a (téves) benyomást keltik, hogy a rendszerrel nincs is probléma, csak „a” tanárok hőzöngenek.

Mert mit látunk? Első számú indok: „Tán nem érvényes a diplomám?” „Megalázó az egész, ennyi tapasztalat után engem csak ne értékelgessenek! Inkább elhagyom a pályát így, 50-60 évesen, és elhelyezkedem valahol máshol.” A gond ezzel először is az, hogy amint az ember álláskeresésre adja a fejét, rögtön értékelni fogják. Cseberből vederbe, kvázi. Ugyanúgy számot kell adnia ugyanis eddigi szakmai életútjáról és motivációiról, mintha összedobna egy szerencsétlen portfóliót, ráadásul amennyiben a versenyszférában helyezkedik el, még az se kizárt, hogy onnantól kezdve akár félévente része lesz teljesítményértékelésben (és bizony szempontként fog szerepelni a lojalitás, a szabálytudat és a fegyelmezettség). A hivatásos gépkocsivezetőknek eddig (érvényes jogsijuk ellenére) ötévente újra vizsgázniuk kellett – ha spontán választani lehetne, hogy a vizsgát sikeresen teljesítő vagy a vizsgát elsunnyogó buszsofőrrel vitetné-e magát külföldre, vajon hogy döntene?

Aztán. A minősítés megtagadásának második számú bevett indoka, hogy a tanárokat minősítő mesterpedagógus kollégák úgymond alkalmatlanok: „Minősíttessem magam például egy óvodapedagógussal, aki eljön megnézni, hogyan tanítom az integrálszámítást?”,

aki vállalhatatlan tehernek érzi a saját egyetlen kis portfóliójának egy évtized alatt történő összeállítását, ellenben leszólja azt a szintén pedagógus kollégát, aki miután sikeresen végigjárta a portfóliós szamárlétrát, mások vaskos beadványait értékeli akár heti rendszerességgel, kismillió szempontra kitérve és konstruktív javaslatokon töprengve, a saját óráira való egyidejű készülés mellett.

Bizonyára akadnak a mestertanárok között is kontraszelektált kellemetlenkedők, de aki azt sugallja, hogy a minősítésben részt vevő mesterpedagógusok mindegyike kontár (sőt: kollaboráns spicli), és egyetlen hasznavehető ötletet vagy megalapozott dicséretet se képesek megfogalmazni, az magáról állít ki bizonyítványt. Sose szerencsés ugyanis, ha egy tanár előítéletek alapján skatulyázgat és szól le másokat (pláne, ha közben kikéri magának, hogy őt minősítsék). Ahogy az se a legmeggyőzőbb, ha egy (civilben véletlenül ellenzéki politikus) gimnáziumi matektanár azzal kelti a hangulatot a Facebookon, hogy

Pedig biztosan nem okozna számára gondot, hogy kiszámítsa ennek megnyugtatóan alacsony valószínűségét.

És végül ott van a portfólió-nemírás harmadik indoka: rengeteg időt vesz el, és semmi haszna, pénzt se hoz, egyébként is ki az a nyomorult, aki mindenféle indikátorok szem előtt tartásával tanít.

Miközben a rendszeren valóban lenne mit észszerűsíteni (méghozzá bőven), az azért nem kizárt, hogy sokan töltöttek az elmúlt évtizedben legalább annyi időt a portfólióírás miatti háborgással és harcos Facebook-kommentek írogatásával, amennyiből akár a komplett minősítési procedúra is kitelt volna. Az is igaz, hogy akad, akinek pillanatnyilag alig több mint havi tízezer forint pluszt jelent az eggyel magasabb kategória, de valljuk be,

Hogy mennyi pedagógiai haszna van a portfóliónak és mennyi nincs, arról is lehet vitatkozni, de azért ne tegyünk úgy, mintha a vizsgált „indikátorok” mind-mind a valóságtól elrugaszkodott, áporodottan poroszos követelmények lennének, és nem olyan alapvető tényezőket foglalnának magukban, mint hogy a tanár „terveiben szerepet kap a gyermekek, tanulók motiválása, motivációjuk fejlesztése”, továbbá hogy „ösztönzi a gyermekek, a tanulók közötti véleménycserét, fejleszti kommunikációs képességeiket, fejleszti a tanulókban az érvelési kultúrát”, „ismeri és tudatosan felhasználja szakterülete, tantárgya kapcsolatait más műveltségterületekkel, tantárgyakkal”, valamint „támogatja a gyermekek, a tanulók önálló gondolkodását, elismeri, és a tanítás-tanulási folyamat részévé teszi kezdeményezéseiket és ötleteiket”, satöbbi.

A minősítő tanárok joggal kaparhatják a falat, amikor mindegyik szempontot egyenként osztályozniuk kell, az viszont kevésbé érthető, amikor valaki azért nem hajlandó portfóliót írni, mert jó tanárként butaságnak tartja az efféle kritériumokat. Melyiket vajon, konkrétan? Mintha az eminens diák kikérné magának, hogy külön értékelik a magatartását és a szorgalmát. Miért baj az, ha úgyis mindkettő ötös?

Nem tudni továbbá, hogy ha a tanár mereven elzárkózik attól, hogy egy számára kötelező, de általa fölöslegesnek tartott egyszeri szakmai reflexióra időt szánjon az életéből, akkor miért kellene a humán érdeklődésű kamasz diákjának rendszeresen fizikadolgozatokra készülnie a focizás, barátnőkkel lógás vagy sziesztázás helyett. Teljesen értelmetlen az is. Vagy

Ő is mondja azt, hogy elvből nem írja meg a témazárót, mert káros az egészségére és a magánéletére? Tényleg mázli, hogy azért ott a fiatalok előtt példának a tanárok azon 90 százaléka, akik sikeresen abszolválták a minősülés kellemetlen feladatát.

Mindenesetre ha már teljesítménycélok, az például egy egész hasznos vállalás lenne az évre, hogy minden valamirevaló értelmiségi igyekszik legalább negyedannyi időt szánni az önreflexióra, mint a panaszkodásra és a kifogáskeresésre. Aztán ha ez sikerül, jövőre emelhetjük az arányt.

(Nyitókép: MTI/Bruzák Noémi)