Azt magyarázzátok el nekem, hogy van az, hogy valakiről minden kikerülő információt meghamisítanak

Ha ezt nem tudjátok elmagyarázni, akkor azt mondjátok meg, hogy miként akadhat olyan nagykorú, cselekvőképes ember, aki mindezt elhiszi.

Le minden kötelező kamarai tagsággal – legyen helyettük valódi érdekképviselet!
Erőre – bármilyen meglepő – egy politikai kormány erővel reagál. Miután a Magyar Orvosi Kamara piti részletkérdések miatt megpróbálta ellehetetleníteni azon új ügyeleti rendszer bevezetését, amellyel egyébként maga is egyetért, a Belügyminisztériumnak hirtelen pont eszébe jutott felvetni egy régi dilemmát, és eltörölni a kötelező kamarai tagságot.
Pontosabban, javaslatot tenni annak eltörlésére a parlamentnek. Azaz: kirántani a szőnyeget a MOK alól, melynek egyébiránt a nemrég durván megemelt, évi 49 ezres tagdíját korántsem tartja jó befektetésnek minden orvos.
A lépés nyilván durva, és mivel egyértelműen a kamara nyomásgyakorlási akciójára reagál, lehet, hogy egy háttéralku mentén olyan gyorsan el is tűnik a közélet porondjáról, ahogyan érkezett.
De ha már nevezett porondon illeg-billeg a kérdés, ugyan beszéljük meg össztársadalmilag:
akár a MOK-ban, akár az iparkamarában?
Van ugyanis valami bizarr abban, ha az embernek kötelezővé teszik az érdekképviseletet. Felmerül a kérdés: tényleg az érdekemet képviseli az a szervezet, amelyben csak azért vagyok tag, mert kötelező? És honnan tudja, mi az érdekem,
A kötelező kamarai tagság akkora logikai bukfenc, hogy önnyakát töri ki; kommunista csökevény, értelmetlen lehúzás.
Érdekképviseletet nem lehet arra építeni, hogy úgyis jön a tagdíj, szabad tehát az okoskodás, akciózás és kerékkötés. Érdekképviseletet arra lehet építeni, hogy a kamara jól teszi a dolgát: ő eltalálja az érdekemet, én meg a képviseletében mögé állok. Ha pedig nem találja el, akkor kiállhatok, ezáltal motiválva őt arra, hogy ugyan találja már el.
Először a teljesítmény, utána a bizalom – ezt teljesítménymotivációnak hívják, a kapitalizmus sikerének egyik titka, és érvényes a világ minden szakmájában. Kivéve a kamarai érdekképviseletben.
Ennek egy oka lehet: az, hogy mind a kamara, mind a politika nagyon szeretné, ha a kamarának nem kellene az érdekemet képviselnie. Szeretnék maguk között elintézni a dolgot, régi sérelmeket számonkérni egy új reformon, vagy éppen simán áttolni egy durva adószabály-módosítást.
A kormány és az orvosi kamara konfliktusának szerencsés mellékhatása lesz, ha e romlott rendszer alól legalább az orvosok mentesülnek, és heti egy-két órát ügyelgető nyugdíjasoktól, netán a kormányzat egészségügyi reformjaival egyetértőktől nem várhat többé a kamara évi ötvenezres befektetést az érdekeik szöges ellentettjének képviseletébe.
De volna még teendő: minden volt katás nevében üzenem a kormánynak, hogy a demokrácia jegyében kiiktatni tartozik még egy kamarai mutyit. Tartsuk akár indokoltnak, akár túl durvának a kata tavaly nyári módosítását, az mégis lehetetlen, hogy a katások érdekképviseletét kötelezően ellátó
Magyar Kereskedelmi és Iparkamara – exkatások tízezreinek kötelezően fizetendő tagdíjából – konkrétan a kata ellen politizált,
megerősítve azt a kisvállalkozók körében teljesen általános érzetet, hogy az ötezer forintos kötelező kamarai tagdíj értelmetlen lehúzás, melyért cserébe semmit nem kap az ember.
Jelzem: az érdekképviseletből megbukott kamarákat meg kell fosztani ki nem érdemelt privilégiumaiktól. Lépjenek ki ők is a „piacra”, egyék a tagok bizalmáért megdolgozó érdekképviseleti szervezetek keserű kenyerét – hogy meg ne eshessen többé az, hogy a kamarák tagjaik ellen politizálnak. A MOK tiltakozása egyenértékű a beismeréssel: igen, félnek a szabad választástól, mert nem érzik, hogy tagjaik akkor is mellettük állnának, ha ez nem lenne törvényi kötelesség.
Féljenek is. Le a kamukamarákkal, le a kötelező kamarai tagsággal – legyen valódi érdekképviselet!
Nyitókép: MTI/Vasvári Tamás