Nekem senki ne dumáljon arról, kinek mit köszönhetek! – Rákay Philip a Mandinernek

Kacsoh Dániel interjúja a Mandiner hetilapban.

Nekünk Mohács kell?
Arra gondol, hogy valahol arról beszéltem: a csata ötszázadik évfordulójára jó lenne méltó módon egy nagyszabású filmmel emlékezni?

Arra.
Hiszem, hogy minden valamirevaló, nagy múltú nemzetnek filmre kell vinnie a történelmi eposzait. Kétségtelen, ebben az esetben az egyik legnagyobb sorstragédiánkról van szó, csakhogy Mohácsban ott van a magyar hősiesség, a bátor kiállás megannyi szép példája is. Mintha csak ma lenne: ötszáz évvel ezelőtt ott állt a Magyar Királyság a fél világgal szemben, külső és belső ellenségek ütközőzónájában. S mégis volt egy „maroknyi” csapat, amely dacolt a lehetetlennel, sőt kis híján megfordí­totta az elképesztő túlerővel szembeni küzdelmet. Nem mindegy, hogyan meséljük el a saját történelmünket!

Erre még visszatérünk, de hol tartanak az előkészületek?
A kreatív csapatommal hónapok óta dolgozunk a mohácsi csatát feldolgozó film tervén. Szente Vajk barátommal még a Most vagy soha! forgatása közben kitaláltunk egy erős történetet, s egészen hamar összeállt a fejünkben a story line is. Azóta elszántan kutatjuk a korszakot, ötletelünk, és már írjuk a forgatókönyvet Kis-Szabó Márkkal együtt. Mi hárman alkottuk meg a Most vagy soha! történetét is.

Az már eldőlt, ki nyeri majd a csatát a filmben?
Legyen erős mindenki: sajnos nem mi, magyarok. Az ilyesfajta történelmi faktumokat természetesen nem szabad átírni, azonban egy történelmi filmen számonkérni az akkori valóság minden pillanatát mégiscsak balgaság volna. Ebben a műfajban egyébként A rettenthetetlen az egyik kedvencem, amelyben – kis túlzással – még az évszázadot sem sikerült eltalálniuk az alkotóknak. Mégis katartikus film.

William Wallace korában állítólag még skót szoknyák sem voltak, pedig a filmben bőven akad belőlük.
Pláne. Ehhez képest aki megnézte, másnap indult volna, hogy Mel Gibson oldalán a skótok szabadságáért küzdjön. Ez a lényeg. A Mohács-történetben is az izgat, hogy a húsz­esztendős II. Lajost és a hazáért tenni képes magyarokat végül hogyan forrasztja egységbe az ország rendkívül sérülékeny helyzete. Mátyás király ekkor már harminchat éve halott, a fekete sereg szerteszét, oda a harci kedv, a magyar urak egymással csatároznak, és bonyolult a nemzetközi környezet is.

Lehet, ebből is sorozat lesz végül, mint az Aranybullából?
Ahogy elkezdtük a mélyfúrásokat, ez is felmerült, de mi egy grandiózus mozifilmet álmodtunk meg, szomorú, ám felemelő befejezéssel.

Igaz a hír, hogy nagynevű külföldi rendező meghívása is felmerült?
Valóban gondolkodunk világhírű alkotótársak bevonásán is, ám ez egyelőre pusztán álom. Amint úgy állunk a forgatókönyvvel, azonnal bekopogok a megfelelő ajtókon. Meglátjuk, ráharapnak-e.

Aranybulla. Eredetileg is tévés dokumentumfilm-sorozatot terveztek?
Évekkel ezelőtt írtunk egy izgalmas, grandiózus mozifilmet a témában, de jött a koronavírus-járvány, közben a Petőfi-film előkészítése, így az idő szűkössége miatt elengedtük a mozi­film ötletét. Végül a Nemzeti Filmintézetnél egy edukációs célú, főként oktatási segédeszköznek szánt, dramatizált történelmi dokusorozat tervével pályáztunk. A Petőfi-filmmel kapcsolatos elfoglaltságaim miatt az Aranybulla sorozat írásában nem vettem részt, és a kreatív stábnak sem voltam tagja, ráadásul a négy társproducer egyike volnék csupán – mégis szinte kizárólag rajtam csattannak az utóbbi hetek ocsmány kritikái, amit nehezen tudok magamra venni. Ellentétben az Aranybullával, a Most vagy soha! minden pillanata számonkérhető lesz majd rajtam, hiszen annak készítésébe – nem pusztán íróként és producerként, hanem kreatív producerként is – a legapróbb részletekig belefolytam. A díszletek, a berendezési tárgyak, a jelmezek, a kellékek tervezésének kontrolljától a színészek kiválasztásáig és instruálásáig mindent Szente Vajkkal és Lóth Balázs rendezővel vállt vállnak vetve csináltunk végig egy több száz fős, nagyszerű filmes stábot összefogva. De vissza a kiindulópontunkhoz: amit a balosok az utóbbi hetekben az Aranybulla kapcsán műveltek, azt végtelenül gusztustalannak tartom, és elsősorban nem magam, hanem a háromszáz fős, kiváló szakemberekből álló filmes stáb miatt.

Egy műsorban a negatív megjegyzések kapcsán egyenesen úgy fogalmazott: „szellemi verőlegények, gyűlöletcunami, hungarofób, bornírt őrületek”. Nem is foglalkozik a kritikákkal?
Kilencvenkilenc százalékban nem valódi filmkritikák ezek, hanem a személyemet célkeresztbe állító, politikai percepciókat és a haladárok irántam érzett gyűlöletét igazoló, szakértői hozzászólásnak álcázott epeömlések. Ha nem szerepelt volna a nevem a stáblistán, nyilván másképp ítélkeztek volna. Talán az előző harminc év egyetlen mozgóképes alkotásáról sem írtak ennyi negatív véleményt, mintha egytől egyig kizárólag remekművek születtek volna ez idő alatt a magyar film­gyártásban, pedig messze nem ez a helyzet. Olyan indulattal és gyűlölettel írtak szegény Aranybulláról, mintha valami főbenjáró bűnt követett volna el a stáb, miközben csak egy ártatlan dokumentumfilm-sorozat készült, amelyről senki nem ígérte, hogy a Gladiátor magyar verziója lesz.

A Trónok harca azért elhangzott.
Én az utóbbi évtizedekben megszoktam, hogy folyamatosan ütnek, ám egy fiatal, tehetséges – az egyperces teaser láttán joggal lelkes, a Trónok harcát emlegető – színészen elverni a port megint csak nem tisztességes. Persze maximalista emberként magam is látom a sorozat hibáit, s talán az egyperces kedvcsináló beharangozó is félrevitte kissé az elvárásokat, mégsem tudom komolyan venni a támadások jelentős részét, pláne, ha az utóbbi harminc év magyar filmtermését tüzetesen megvizsgáljuk. Néhány valóban értékes és sikeres film ugyan készült, nagy tömegében hemzsegtek a sok száz millióért feleslegesen leforgatott, öncélú, senkit nem érdeklő, destruktív, bornírt rendezői marhaságok. Ha valami fölösleges volt és méregdrága, az épp ezen filmek elkészítése. De vissza az Aranybullához: elképesztően szűk időkeretből és ennyi pénzből erről a korszakról nagyjából ezt lehet kihozni. Épp a napokban néztem bele a Netflixen Az Oszmán Birodalom felemelkedése című sorozat második évadába, s bár a két mű költségvetését össze sem lehet hasonlítani, még sincs okunk szégyenkezni. Arról már nem is beszélve, hogy időközben több százezer ember megnézte az Aranybullát, s biztos vagyok benne, a legtöbben úgy érezték: sokat tanultak belőle II. András koráról és az Aranybulla párját ritkító szellemiségéről. Márpedig ez volt a cél. Persze egyáltalán nem véletlen ez a méltatlan támadássorozat. Van oka bőven.

Kifejtené?
Először is: ha csupán levegőt veszek, szerintük már azzal is hibát követek el. A hazánkat dollárért elárusító, hangadó balliberális értelmiségihorda azonnal tehetségtelenséget és mutyit kiált, bármihez kezdek is. Nyilván azért sem tapsolnak nekem önfeledten, mert a kampányban – a Megafon élére állva – lenyomtuk őket a közösségi média világában, a sajátjuknak hitt játszóterükön. Másodszor: nem bírják elviselni, hogy amióta Káel Csaba a filmügyi kormánybiztos, kitapintható a pozitív változás. Végre más tematikájú alkotások is készülhetnek, olyanok, amelyek nem ostorozni, hanem felemelni kívánják a magyarokat, ami szerintük persze bűn. Nem csodálom, hogy mindezt úgy élik meg, mintha kiszorultak volna a sajátnak hazudott s örökösnek képzelt hitbizományukból, amiről 1948 óta azt gondolták, csakis az övék lehet.

Közbevetőleg: a kommunizmus éveiben született meg többek között a máig legtöbbször hivatkozott történelmi film, az Egri csillagok.
Hogyne, és lett Abigél, A fekete város, Kárpáthy Zoltán és a többi. Jobbnál jobb filmek születtek, elképesztően értékes alkotások. Paradox, de még a lábszagú Kádár-rendszerben is készültek olyan művek, amelyeket ma is könnybe lábadt szemmel nézünk. Amikor Sinkovits Imre kiáll Dobó Istvánként az egri vár fokára, s azt mondja, „Ez a vár most az ország!”, a mai napig elszorul a torkom. Disszonáns érzés, de az előző harminc évből alig tudok ehhez fogható magyar filmes élményeket, katartikus pillanatokat mondani. Fogalmazzunk úgy: a rendszerváltoztatás óta a balliberális filmes közegben nem támadt nyomasztó igény a magyar történelem nagyszerű epizódjainak bemutatására.

Ez lenne az a bizonyos hungarofóbia? Nem túlzás ez a kifejezés?
Korántsem. A hungarofób filmes tagozatnak és a tőle elaléló balos értelmiségnek évtizedek óta az a küldetése, hogy azt bizonygassa: a magyar ember alkoholista, toplúzer, suttyó, proli, Magyarország pedig csupán huszadrangú Európában, s emiatt örüljön, ha egyáltalán helye lehet a művelt Nyugat kultúrpalotáinak körgangján, valahol a folyosó végi budik mögött. Nem is csoda, ha ezek után összerepedezik a haladár világkép, amikor az Aranybulla sorozatban Szent Koronáról, apostol királyról és a világon egyedülálló Árpád-házról beszélünk, na meg arról, hogy a középkori Európa egyik nagyhatalma éppen a Magyar Királyság volt. Elsősorban ezért a ballib epeömlés, a kánonban gyalázkodás.

És ahhoz mit szól, hogy egyesek szerint kurzusfilmsorozat készült, ami kvázi az Orbán-féle kormányzást akarja megideologizálni az egyébként negatív megítélésű II. András hőssé formálásán keresztül? 
S mindehhez meggyőztünk tizenöt elismert kutatót, történészt, archeológust, hogy segítsen a múlt átírásában, hát persze… Amikor egy nyolcszáz vagy éppen kétezer éves történetben magunkra ismerünk, nem a véletlen műve. Más a díszlet, mások a jelmezek és a körülmények, de az emberi természet, az emberi archetípusok ugyanolyanok. Nagyon leegyszerűsítve: akkor is voltak, akik a hazát szolgálták – ahogy ma is –, és akadtak a hazát elárulók, ahogy ma is. Már amíg egyáltalán van haza. Nyolcszáz éve is súlyos, ellentétes érdekek csaptak össze: a patrióták a külföldi befolyás visszaszorításáért küzdöttek gazdasági kérdésekben, az adók, a pénzrontás, a bányászati jogok vagy épp a legbefolyásosabb pozíciók kapcsán. Nem meglepő, hogy az ország szuverenitása kiemelt ügy volt akkoriban is. Szóval lehet itt kurzusfilmet emlegetni, csak felesleges. Azt pedig kikérem magamnak, amit a 444 néven publikáló Soros-kapcák gyülekezete harsogott a címlapon december 31-én: „Rákay és stábja zsenit csinál abból a II. Andrásból, aki egyébként mindent elbaszott”. Ilyenkor tapintható ki igazán, hogy nekünk a balliberális értelmiségből is a legalja jutott. A gálám kifordul az efféle haladár magyargyűlölettől.

Petőfi-film. Mivel győzte meg az illetékeseket, hogy a filmkészítésben újonc Rákay Philipnek és csapatának adjanak több mint négymilliárd forintot?
Valószínűleg az erős forgatókönyvvel, illetve az ehhez kapcsolódó kreatív vízióval. A filmkészítés távolról sem egyszemélyes műfaj, producerként nekem az a dolgom, hogy a legjobb szakembereket és művészeket gyűjtsem össze és tartsam egy irányban. A Szabadság tér ’89 és ’56 című sorozatok alkotójaként lényegében ugyanezt csináltam, de korábban is, amikor különböző műfajú tévécsatornák komplett műsorstruktúráját kellett kitalálnom és megvalósítanom, éppen ugyanez volt a feladatom. Kevesen tudják, de a végzettségem is ez: az Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karán film- és színházesztétikát, művészetfilozófiát hallgattam, s ebből is diplomáztam. Világéletemben ez érdekelt.

Hogyan álltak neki az előkészületeknek?
Már az elején tudtuk, hogy nem úgynevezett rendezői filmet szeretnénk készíteni, hanem producerit az amerikai gyakorlat alapján. Először Szente Vajkkal és Kis-Szabó Márkkal közösen megírtuk a történetet, s már az írás közben a főbb karakterekhez passzoló, konkrét színészekre álmodtuk meg az egyes szerepeket, és magunk előtt láttuk a film teljes vizuális világát is. Olyan profi rendezőt kerestünk – és Lóth Balázs személyében meg is találtuk –, aki szakmai alázattal elfogadta a helyét és azt, hogy őt mint a kreatív stáb egyik legfontosabb tagját én és Vajk producerként mégis bármikor felülbírálhatjuk. Ez a szereposztás kimondottan jót tett a filmnek.

Egy alkalommal arról beszélt, hogy egy komplett berendezett szobában néhány órával a forgatás előtt lecseréltetett egy íróasztalt, mondván, negyven évvel „idősebb” a kelleténél, így nem elég korhű. 
Valóban, Jókai íróasztala nem stimmelt. Mindenre igyekeztünk már-már szőrszálhasogató pontossággal odafigyelni. Volt időnk és lehetőségünk arra, hogy a legkiválóbb filmes szakemberekkel dolgozzunk, s a legapróbb részletekig megalkossuk a díszleteket, a ruhákat, a kellékeket, Vasvári – Petőfitől kölcsönvett – tőrös botjától kezdve egészen addig, hogy pontosan hogyan nézett ki 1848-ban a Landerer-nyomda vagy épp az a lakás, amelyben Petőfi Szendrey Júliával lakott Jókai Mórral társbérletben. Rekonstruáltuk a Pest-Budán álló épületeket, utcákat, majd reggeltől estig ott voltunk a forgatáson, minden jelenetet felügyeltünk. Ha kellett, átírtuk a színészek szövegét a helyszínen, s együtt instruáltuk őket. Még a statisztáknak is elmagyaráztuk, milyen súlya és jelentősége lehetett az elhangzó mondatnak abban a történelmi korban, hogy átérezzék az adott jelenet üzenetét. És noha nominálisan valóban a legdrágább magyar film a Most vagy soha!, az a hatalmas díszletváros, amire a költségvetésünk jelentős része elment, a magyar állam tulajdonában marad, így továbbra is rendelkezésre áll: jó pénzért újabb produkciók bérelhetik ki az NFI-től, ha épp a tizenkilencedik századi Bécset, Prágát, Pest-Budát szeretnék megeleveníteni. Néhány éven belül a teljes film költségvetését visszahozhatja a díszletváros. Alighanem ez a koncepció és a maximalizmusunk győzte meg az illetékeseket arról, hogy esélyt adjanak a csapatunknak.

Jövő tavasszal európai parlamenti és önkormányzati választás is lesz. Kampányfilm készül?
Haladárék szerint biztosan. Alighanem előre meg tudnám írni a kritikákat és a hangulatkeltő főcímeket is helyettük. Lehet, hogy viccből meg is tesszük…

Mit gondol a Vajna-korszakról? Két Oscar-díjat és Aranymedvét is hoztak azok az évek, ám a magyar történelmet feldolgozó alkotás alig született.
Nekem sohasem volt pozitív véleményem az Andy Vajna nevével fémjelzett évekről. Vitathatatlan, hogy ő a világon a legsikeresebb magyar producer, akinek megkérdőjelezhetetlen a filmes életműve, de akikkel kormánybiztosként körülvette magát, rosszat tettek a hazai filmgyártásnak. Talán nem tiszteletlenség, amit mondok, de Vajna nem azzal kelt és feküdt, hogy a magyar történelem nagyjairól és a nemzetünket meghatározó mérföldkövekről katartikus filmek szülessenek.

A nándorfehérvári diadalról majdnem lett film…
Szerencsére abban a változatban nem valósult meg! Akkor a filmterveket elbíráló bizottság szélsőségesen liberális, baloldali tagokból állt, akik lázasan ügyködtek azon, hogy véletlenül se születhessenek olyan magyar filmek, amelyek láttán feléledhet a nemzet egészséges öntudata, s megerősödhet az identitása. Hogy nagyon leegyszerűsítsem: teljességgel abszurd, hogy a kisiskolások farsangi báljain kizárólag Amerika kapitányok és Supermanek jönnek veled szemben, és véletlenül sem Kinizsi Pálok vagy Toldi Miklósok! A Vajna-korszak bizonyára hozott pozitívumokat, de ezen a téren inkább a lemaradásunkat növelte.

Mit gondol arról, hogy a nemzeti hősöket bemutató produkciók sok esetben erősen giccsesre sikerülnek? 
Történelmi filmet meg kell tanulni készíteni, ennek van egy folyamata, s ebben bizony az is benne van, hogy nem lesz minden egyes darab remekmű. Másfelől pedig amikor Maximus a zseniális Gladiátor filmben a tenyerével végigsimítja a búzamezőt, az talán nem giccses? És nem láttunk tucatnyi olyan amerikai filmet, amelyben a lassított felvételen lobogó zászló alatt könnyezik a katona, elesett bajtársát siratva? Dehogynem. És működik? Igen. A mai színházi és filmes világ egy része izzadva igyekszik azt bizonygatni, hogy a katarzis vagy a pátosz ördögtől való. Pedig épp ellenkezőleg: a Teremtőtől. A „szép a rút, és rút a szép” kizökkent világkép önigazoló önbecsapása nem más, mint zsákutca. Ugyanis minden érző ember vágyik a bennünk rejlő jó, az isteni tisztaság megjelenítésére, átélésére. Éppen ez a művészet lényege: a katarzis, amiről igyekeznek leszoktatni bennünket. Nem ciki, ha egy műalkotás láttán könnybe lábad a szem. Persze a ballib hangadók most nyilván arra számítanak, hogy a Rákay-féle Petőfi-film a nemzeti giccs mintapéldánya lesz, ám le kell törjem őket: csalódni fognak.

Tényleg nincs a rendszerváltozás óta olyan történelmi témájú alkotás, amire jó szívvel emlékezik?
A Bánk bán operafilm az egyik legmívesebb alkotás e kategóriában, a közelmúltból pedig a Blokád a kedvencem.

Cégügyek. Azt mondta egy pódiumbeszélgetésen: „Folyamatosan megy annak a sejtetése, hogy egy semmihez sem értő, zenetévés hülyegyerek vagyok.” Miből él Rákay Philip?
Egyszer azt mondtam az egyik haladár újságírónak, írja inkább azt rólam, hogy miskolci óvodás vagy szekszárdi kisiskolás, mert mindkettő voltam, s ezekkel még inkább alátámaszthatja az inkompetenciámat, mint a zenetévézéssel. Vicces, hogy lassan ötvenegy leszek, de még mindig ezzel jönnek. Az üzleti ügyeimről pedig ritkán beszélek, nem véletlenül. Tekintve, hogy évtizedek óta képtelenebbnél képtelenebb marhaságok jelennek meg rólam, megtanultam, hogy nincs igazán jó reakció. Ha válaszolok, azt mondják, magyarázkodom, ha meg nem, azt, hogy a hallgatás beleegyezés. Egyébként teljes tévedésben van velem kapcsolatban a baloldal. Undorító módon zajlik a lejáratásom, és már nem kímélik a gyerekeimet, a feleségemet sem. A cégeimről írva pedig folyton azt sejtetik, biztosan valami mutyi lehet a háttérben, magamtól nem lehetek ennyire sikeres. Amikor május végén közzé kell tenni a társaságok éves mérlegadatait, a balos sajtó kéjesen hergeli az embereket az általam kivett osztalék mértékével, a profitrátánk nagyságát elemezve a 444 nevezetű Soros-blog pedig konzekvensen a bűnügy rovatban számol be a cégeimről, miközben egyetlen állami szerződésünk sincs. Hányinger!

Jó, de azt mondják, mindezt mégiscsak a Fidesznek köszönheti, amitől azért, valljuk be, nincs annyira távol. 
Harminckét éve kezdtem dolgozni a média világában, s valahogy arról soha senki nem ír, hogy a kilencvenes évek egyik legfoglalkoztatottabb műsor­vezetője voltam. A láthatáron sem volt a „fideszes kapcsolat”, amikor annak a bizonyos zenecsatornának az alapítójaként 25 évesen nyolcszázezer forint volt a havi fizetésem, és napi száz-százötvenezer volt a gázsim, ha felkértek rendezvényekre műsort vezetni, s bizony tele volt a naptáram. Még egyszer mondom: mindez a kilencvenes években, amikor egészen mást jelentettek ezek az összegek, mint ma. Amikor 2002-ben kiálltam a Fidesz színpadára a Kossuth téren az éppen elveszített első forduló után, a kétséges kimenetelű második forduló előtt, ezt az egzisztenciát tettem kockára, s pontosan tudtam, hogy ha veszít a Fidesz, engem mindenhonnan ki fognak rúgni – ahogy az meg is történt. Ha kérhetem, nekem senki ne dumáljon arról, kinek mit köszönhetek! Huszonévesen már saját vállalkozásom volt, egészen korán ingatlanokba, majd egyéb cégekbe, startupokba fektettem a pénzemet, mára pedig egy sikeres tanácsadó-ingatlanfejlesztő cégcsoport tulajdonosa vagyok. Komoly nemzetközi és hazai partnerekkel dolgozunk, jelentős forgalmat lebonyolítva. Szinte pironkodva mondom mindezt, mert soha nem jutna eszembe a céges sikereimmel kérkedni, ahogy egyetlenegyszer sem tettem ki fotót arról, hogyan élünk, hol nyaralunk, vagy éppen milyen autóban ülve töltöm a fél életemet.

Azért a sajtóban kering néhány felvétel, például egy impozáns Mercedes terepjáróról.
A Tanácsköztársaság gyilkos balos hagyománya buggyan fel a fizetett ügynökmédia kanálisain, amikor ilyesmivel hergelnek ellenem, azt üzenve: ha valaki tehetős, az nyilván csak lophatta, amije van. Még egyszer mondom: én soha egyetlenegy fotót nem publikáltam az autóimról vagy az életvitelünkről, mert van bennem empátia. Ez a fajta hangulatkeltés folyamatos a baloldal irányából. Egyébként több mint harminc éve vagyok közszereplő, tévéket alapítottam, sikeres produkciókat vittem, jól menő cégeket hoztam létre, bestseller könyveket jegyzek – mégis mivel kellene járnom, Trabanttal? A velem kapcsolatos tendenciózus hazug vádaskodást leginkább a gyerekeim sínylették meg az utóbbi időben, amit nehezen viselek. Volt, hogy a gyűlöletkampány elől ki kellett őket menekítenünk egy iskolából, ahol a diákok fasisztázták őket, a tanárok passzív asszisztálásával. A kampányban napi rendszerességgel zaklattak bennünket, filmezték a házunkat, drónoztak, s a feleségemet és engem is többször halálosan megfenyegettek. Ez mind annak az aljas, mocskos, igaztalan balos hergelésnek a következménye, amit alapvetően ellenem s rajtam keresztül a kormányzó párt ellen folytatnak. Azt persze soha nem irigyli senki, mennyi munka van a sikerek mögött, ahogy az sem izgat senkit, hogy közvetve és közvetlenül hány embernek adunk munkát, s hogyan segítettünk egzisztenciálisan több tucat családot mondjuk a koronavírus-járvány idején.

Miért vágott bele mindezek mellett a Megafon létre­hozásába?
A hazám miatt, és pont. A kampány idején sem titkoltam: a céges ügyeimet jórészt félretettem, s az összes szabad időmet is arra áldoztam, hogy a Facebookon felépítsük a Megafont. Irdatlan munkát végeztünk a kollégákkal együtt, míg ennyire sikeres lett a kezdeményezés, amiben csak kevesen hittek az elején. És büszkén vállalom, nemcsak a munkámmal, de adományokkal is erősítettem a Megafont.

Ne mondja: nem a Fidesz támogatja a Megafont?
A Telex és a balos hálózathoz tartozó dollárcselédek soha nem tudták bizonyítani ezt a vádat, nem véletlenül. Persze firkálhatnak bármit, én tudom, hogy a saját pénzemet áldoztam az ügyért, ahogy számos hazai jobboldali elkötelezettségű vállalkozót ismerek, aki ugyanígy cselekedett. Azért tettük, mert elegünk lett az agresszív globalista, haladár nyomulásból, a hazát árusító ágensekből. Büszke vagyok rá, hogy a patrióta hangok ma erősebben szólnak a közösségi médiában, mint ahogy azt néhány éve bárki is gondolni merte volna.

***

Nyitókép: Mandiner / Földházi Árpád