Ki itt a sérelemtudatú? – felelet egy népszavás Himnusz-fikázásra

Feleségem remek, pudingos gyümölcslevest dobott össze egzotikus konzervgyümölcsökkel, de sok kompótmeggyet is beleszórt. Bár a meggybefőtt üvegére rá volt írva, hogy magozott, bizony becsúszott „hibaszázalék”, két maggal is találkoztam evés közben. Még jó, hogy nem haraptam rájuk erősen.

A második fogás olyan csirkemellszelet volt rizzsel, aminek a tetejére sajtot olvasztott az én kicsi párom, sőt, aszaltszilvát is biggyesztett a pikantéria kedvéért. Hármat is bevágtam a húsból, és ugye eltaláltad, kedves olvasó, hogy az egyik magozott aszaltszilva magot is rejtegetett? Hírül adom, ezt is megúsztam fogtörés nélkül, de eldöntöttem, ezektől a gyümölcsfeldolgozóktól nem fogok több terméket vásárolni.

Viszont azt, hogy nem fogok Népszavát olvasni, nem ígérhetem meg; szakmai ártalom, hogy olvassam. Mégis meg kell állapítsam: Hargitai Miklós publicista egy utóbbi írása – Ce(n)zúra címmel, 2023. január 23-án) egy nem kívánatos meggymag, semmi okunk rá, hogy lenyeljük.

de nem úgy, ahogy az természetes, nem úgy ahogy általában az anyaszülte országlakosok.

Hargitainak fontos, hogy tereljen a jubileum kapcsán, nehogy már összetalálkozzanak szellemükben a mai magyarok Kölcsey szellemével, nehogy mintát kapjanak, erőt merítsenek belőle. A terelés legjobb módszere Hargitai szemében, ha elkezd hülyeségeket irkálni róla.

Elnézést a meggymagnál jóval nagyobb idézetért, de így jön ki Hargitai tébolyának komor szépsége:

„Kölcsey zsenialitását sok egyéb, tisztán művészi szempont mellett talán az mutatja meg a legtisztábban, hogy ezt a sajátosan magyar népi játékot – hogy t.i. minden rendszerben az előző lehet (lehetett) a balsors, az eljövendő új hatalom pedig a védő kar – immár kétszáz éve játsszuk (…). Forduljon bárhogyan az élet (…), a konklúzió rendre ugyanaz: hogy az előző hatalomváltás történelmi cezúra volt – leráztuk magunkról az átkost, most pedig, természetesen a felül lévőknek köszönhetően, következik az aranykor.”

ezt is fejtegeti a népszavás cikkíró:

„És azért nincs tökéletesebb magyar himnusz a Himnusznál – bár minden, magát öröknek álmodó uralom megpróbált odatákolni valamit melléje vagy helyette; az ív e tekintetben legalábbis Rákosi elvetélt kísérletétől a NER által alternatív himnusszá emelt Nélküledig húzódik –, mert hűen kifejezi a nemzet lelkületét: az örök sérelemtudatot éppúgy, mint – reformkori eredet ide vagy oda – azt a meggyőződést, hogy nem kell változtatnunk semmin; elegendő kivárnunk, amíg a bűneink büntetése letelik, és utána megkapjuk, ami már eredetileg, ősi jogon is járt volna nekünk.”

Nem tudom, mielőtt Hargitai publintott a Himnuszról – félő, hogy túl sietős volt neki az írhatnék – újraolvasta-e a jubiláló művet. A vers nem arról beszél, hogy itt az aranykor, hanem hogy (és itt elnézést kérek a körúti szellemiség háborítása okán, agrárius sorokat citálván a reformkori költőtől) volt olyan történelmi pillanat a múltban, amikor zavartalanul, szinte idillikusan mentek a dolgok: „Értünk Kúnság mezején / ért kalászt lengettél, Tokaj szőlővesszein / nektárt csepegtettél.”

De hát

hogy vessen véget a sok évszázados nehézségeknek. Képtelenség ráfogni szerzőjére, aki ráadásul bátran kiállt a jobbágyok vagy éppen a magyar nyelv jogi felszabadításáért, hogy valami jelen hatalmat akarna dicsőíteni vele.

De mutassa ki Hargitai legalább azt a kétszázadik évforduló idején tevékenykedő kormányról, hogy igazolni próbálná e verssel magát. Ez a vers a szent Isten igazságát dicsőíti meg, akihez képest – már csak ilyen a zsidó-keresztény teológiai felfogás – mindenki bűnös. Így hát Kölcsey (hiába pallérozta magát még Kant olvasásával is) alázattal megadja, ami jár, elismeri a meggyőződése szerint személyes Mindenhatónak: „Hajh, de bűneink miatt gyúlt harag kebledben…”

Az egész, nemzetekre tagolódó emberi közösség vádolható amiatt, mert zömében és jellemzően elfordult teremtettségének fő értelmétől – hogy higgyen Teremtőjében, hogy őt akarja megdicsőíteni, általa sugalmazott, tehát valóban áldásos tettekkel. Mekkora dolog, hogy amíg csak ért és beszél egyetlen ember magyar szót, de legalábbis az utolsó magyar versolvasóig nagy költeményünkben tükröződni fog az igazsága csorbulásáért és az ember istenülési kísérleteiért ugyan haragvó, de Jézusért kiengesztelődött, kegyelmes Isten lelkülete;

Az biztos, hogy nagyon időszerű könyörgés nemzetünkért úgy fohászkodni a személyes Gondviselőhöz, hogy „Szánd meg, Isten, a magyart, kit vészek hányának”. Itt a szemléltető példa a szomszédban: lehetséges egy nemzetet lazán felhasználni, feláldozni birodalomközi összecsapásokban. Szembeötlő a magyarok kelepcéje is, hogy – nincs más választásunk – attól kell országunk működéséhez további energiát és üzemanyagot remélni emberi szinten, aki agresszor egy testközelben található néppel. De az is könyörülő imára ösztönözhet minket, hogy olyan birodalmi szövetséghez vagyunk láncolva – és másképp nem lehet –, amely elszakítja magát keresztény és európai gyökereitől.

Drága népszavás kolléga,

De téged a magam részéről türelmesen várlak abba a nemzetbe, amelyet intenzív kivetítéssel úgy állítasz be, mint ami téged jellemez: „örök sérelemtudatúnak”.

Nyitókép: a Himnusz kézirata (MNM)