Emberközeli teltház

2022. december 22. 15:32
Ákos évzáró Aréna koncertjén jártunk. És katartikus bulit kaptunk.

Új lesz a törvény / A régi lesz az új törvény / Az égi lesz az új törvény. Erősen kezdte a bőrkabátos rockernek álcázott Kovács Ákos zenei próféta életem első Ákos-koncertjét – ami neki persze érzésre úgy a hetvenezredik: ha számos dupla teltház után decemberre nem foglalná le az Arénát, valószínűleg már utánaszólnának, hogy nem felejtett-e el valamit.

12 500 ember egy sportcsarnokban – az már majdnem egy focimeccs. Oda nem nagyon járok, de arra emlékszem, micsoda tortúra volt tizenegy éve az Audi Kupán bejutni a Bayern-Barcelonára a müncheni Allianz Arenába. A Sendlinger Tornál ordító bajorokkal színültig töltött hatos metrók húztak el kétperces taktusban, a müncheni BKK, az MVG legjobb tudása szerint zúdította a vagonokat, de így is reménytelen volt bármelyikre felpréselődni, az ember csak méltósága és együttélési készségei teljes feladása árán nyomulhatott be egy olyan kocsiba, amelyben igazából már az előző ötven felszállónak sem lett volna hely.

Aztán Fröttmanningtól ugyanezen ordító bajorokkal hosszú, malátaszagú gyalogút következett az Arenáig, már javában sörös cipővel, ami egészen addig tűnt kellemetlennek, amíg ki nem derült, hogy a metrónál semmivel sem kevésbé zsúfolt Aréna egyébként – bocsássák meg a profanitást – bokáig úszik a sörös húgyban, a bajorok pedig ordítanak tovább, mia san mia.

Itt meg még zenét is adnak, nem csak sört. Féltem a tömegélménytől, na.

Erre kiderült, hogy az Ákos-koncertre járók Magyarország legcivilizáltabb emberei: megtöltik bár a kettes metrót (a Keletitől legalábbis mindenkinek gyanúsan hasonló e-jegy zizeg a kezében), de se zajt, se rendezetlen sorokat, se sörtavacskát nem csinálnak, és olyan stabilan fogják a repoharat, mintha a szemük világa lenne benne.

Pedig Ákos 54 évesen, harmincnégy évvel a Bonanza Banzai megalapítása után sem lett a decens nyugdíjasok konyhakerti nosztalgiazenésze, a koncert közönsége hiánytalan és kiegyensúlyozott hosszmetszet a magyar társadalomról a húszasoktól a hatvanasokig. Szóval nem, nem a korral nyugodtak meg az Ákos-rajongók. Hanem eleve valami végtelen béke viszi őket az Arénába koncertre járni – pontosabban: visszajárni, mert ők bizony törzsközönség. 

Van, akit a Bonanzából „örökölt meg” Ákos (mert mondjuk a Calypsónál kapcsolódtak rá, aminél jobban dal még nem heroizálta meg az elválást), van, akit az Ilyenek voltunkkal vett meg – e vendégek egy része már továbbörökítette egy-két generációval az év végi Aréna-koncert rituáléját, mert Ákos van annyira sokszínű, hogy anya és lánya, apa és fia egyszerre találjon benne magának valamit. Aztán van, aki a mostanában is futó rádióslágereket ismeri (mondjuk a Hazatalált), meg van, akinek csak feldobta a Spotify. Üdítően életképes, fenntartható, sokszínű bagázs ez.

Aki valamelyik nagy streamernél hallgat Ákost, annak a dalok bő felénél – pláne a balladaszerűeknél – feltűnhet valami furcsaság: miközben Ákos dalban prófétál, határozottan kevésnek tűnik alatta a hangszerelés. Ez nem véletlen. Az Ákos-számok komoly része kifejezetten az Arénának születik, ott hangzik kerek egésznek, ott őshonos. Ez az Ákos-élmény sűrűsödési pontja, az itt megértett és szívünkbe zárt számok hangoznak aztán fülhallgatón is élettelinek.

Az énekes itt szemébe kacag a műfajhatároknak: az éves turné tizenhét koncertje – köztük hat külhoni – után eszébe nem jutna még egyszer koncertet adni, inkább kirakja az évet zenei legóból: dalban, fényben, képben, technikában elmeséli, mit csinált az idén (például kisjátékfilmet, a Magunk maradtunk mélyen barázdált arcai hozzásimultak a zenéhez), rászabja a dalok mögötti lírát az év eseményeire, olyan hitvallásokat tesz, hogy beleremeg a plafon, aztán minden hallgatónak külön-külön ad valamit: a bonanzásoknak Bonanzát ad, az 1990-es évek örökifjainak elzengi az Ilyenek voltunkot, a vájtfülűeknek felvillant néhány ritkán játszott gyöngyszemet, aztán leül egy szál gitárral az Aréna közepén kamarazenélni.

Közben aki akar, csápol, aki akar, csendben lengeti csillagpótlékká avanzsált telefonját, aki akar, könnyezve kortyolgatja a fröccsöt a sarokban. Emberközeli teltház. Ritka az ilyen.

A magyar kultúra nem réteghobbi, ez a Kossuth-díj nem a fiókba ment. Ákos él és éltet, s már negyedik évtizede terelgeti fogyatkozni nem akaró, friss közönségét. Előbb dől össze az Aréna, minthogy Ákos feladja benne december végi öröklakását. De ha egyszer mindez összedől, kezdi majd újra a semmiből.

Nyitókép és képek: akos.hu

Összesen 27 komment

Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi.

:) :) :) :) :) :)

Percek óta röhögök...........

Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

Bejelentkezés