Russische Zone – Mindennapi metafizika XXVII.

2022. október 16. 20:11

Győrffy Ákos
Mandiner
A béke talán nem más, mint „a gondolatnyi csend, amíg a kivégzőosztag újratölt”.

A születésem előtt öt évvel halt meg, nem ismerhettem. Nem ismerhettem Maurer Endrét, anyai nagyapámat. Nem áll szándékomban senkit a magam családi ügyeivel, a rám szabott családi emlékezet bizonyos rétegeivel untatni, elvégre rajtam kívül tényleg kit érdekelhet ez az egész.

Mégsem tehetek mást, ha egyszer foglalkoztat, s ha már foglalkoztat, akkor kénytelen vagyok írni róla. Nekem ez jutott, hogy írjak arról, ami foglalkoztat, másnak az, hogy beszéljen róla. De a legtöbb embernek mintha az jutott volna, hogy hallgat az egészről. Szorongató, mély csend vesz körül bennünket,

az életünket fojtogató folyamatos lárma mélyén ez a sűrű csend lebeg mozdulatlanul.

A múlt egész életemben foglalkoztatott, és ahogy látom, ez a rejtélyes késztetés az évek múlásával csak erősödik. De a múlttal nem lehet csak úgy foglalkozni. Nem lehet csak úgy a közelébe férkőzni.

A történelem nem az igazi múlt, csupán különféle események egymás mellé helyezése valamilyen szándék szerint. Többnyire háborúk végtelen sorozataként mutatkozik meg, legalábbis így tárul elénk gyerekkorunkban, a történelemórákon. Csaták, győzelmek és vereségek, népirtások és járványok, és közben, a rövid szünetekben valami, amit nem kevés malíciával békének szokás nevezni. Amely béke talán nem más, mint – Kertész Imre egyik kötetének címét idézve –

„a gondolatnyi csend, amíg a kivégzőosztag újratölt”.

De annak a tudománynak és tantárgynak, amit történelemnek neveznek, nem sok köze van ahhoz a múlthoz, amely valóban fontos és meghatározó a számunkra. Kapcsolódik hozzá, és olykor erősen befolyásolja, de a lényeges történésekről nem árul semmi fontosat.

Amikor otthon vagyok, a szülői házban, a múlt terébe kerülök. Ez az érzés az utóbbi években minden mást felülír. Meg akarok érteni valamit, de valójában azt sem tudom, mit akarok megérteni. Keresek valamit, de nem tudom, mi az, amit keresek. Csak azt tudom, hogy van itt valami, ami nekem szól, egy üzenet, ami nekem van címezve, de fogalmam sincs, hol találhatnék rá. Hiába kotorászok a fiókokban, hiába nézem végig sokadszorra a régi fotókat, hiába olvasom el a leveleket, a születési és halotti anyakönyvi kivonatokat. Itt van a közelben, érzem, itt van valahol, amit keresek, mégis úgy érzem, soha nem érhetem el.

Ahogy Fekete István írja valahol a kakukk hangjáról:

mindig ugyanolyan távolságból szól az erdőben, soha nem lehet igazán közelről hallani. 

Anyai nagyapám legendás disznósajtokat készített, ez legalább tudható. Soha nem szerettem a disznósajtot, de anyám szerint felülmúlhatatlan volt ebben a műfajban.

 

Ez a fotó is egy disznóölés után készült, valamikor a hatvanas évek elején. Talán kolbásztöltés előtt, mert mintha disznóbél lenne a kezében. Alig ment nyugdíjba, és máris meghalt.

Korai halálában minden valószínűség szerint nem kevés szerepe volt annak a három évnek, amelyet a Szovjetunióban volt kénytelen eltölteni, többek között a mostanában sokat emlegetett Mariupolban. Magas, nagydarab ember volt, de alig hatvan kilót nyomott, amikor hazakerült. Anyám meg sem ismerte, eleinte félt tőle. Ki ez a hórihorgas, vézna, elnyűtt arcú ember, aki az ajtóban áll. Az apád, kislányom.

Nem alaptalanul írta neki sógora Németországból, 1950-ben: „Te már tudod, mit jelent a felszabadítás.” De nyilván a sógora is tudta, mit jelent, mert levelét erről a címről adta fel: Werningshausen, Thüringen, Russische Zone, Deutschland.

Ez az egyszerű Russische Zone többet mond bármiféle okoskodásnál.

Nagyapám sógora – akiről megemlékeztem már korábban – ebben az alig hétszáz lelket számláló türingiai faluban húzta meg magát a háború után, és jó oka volt arra, hogy meghúzza magát. Ebben a levelében is pökhendi, arrogáns stílusban oktatja ki nagyapámat: „Endre, nem egészséges a sok disznóhús! Sok elgyötört ember nálatok még egészséges is lehetne, ha észszerűbben táplálkozna.”

A kép tanúsága szerint nagyapám nem fogadta meg az életvezetési tanácsot, amely az 1950-es magyarországi állapotokat tekintve némiképp cinikusnak – vagy egyszerűen ostobának – mondható. Nehogy már az otthon maradt svábok

1950-ben, Rákosi Mátyás Magyarországán, két beszolgáltatás között túlzabálják magukat disznóhúsból.

Igazán életszerű és pontos helyzetismeretre valló mondatok. Arról, hogy odakint mi esett meg vele, nagyapám nem nagyon beszélt. Annyit tudni, hogy egyszer megszökött a táborból egy német hadifogollyal, de átlőtték a lábszárát és visszavitték. Később egy asztalosműhelyben dolgozott. 

Ezek a tudható dolgok, de engem a nem tudható dolgok is legalább ennyire foglalkoztatnak. Az emberi élet rebbenékeny és alig tudatosított mozzanatai, az a belső világegyetem, amelyben örökké élünk.

Ezért kotrom fel újra ezen a kora őszi délelőttön a fiókokat, hátha rábukkanok valamire. De nem fogok rábukkanni semmire, tudom.

Az ablakon át beragyognak a kert fényei a félhomályos szobába. A meszelt falon mozgó árnyékok mintha egy ismeretlen nyelv betűi lennének. 
 

Összesen 15 komment

Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi.

Rendőr a gazdának 1951-ben: Mint mindenkinek, maguknak is egy disznó levágására van engedélyük. Hány disznót vágtak?
Gazda: Rendőr elvtárs, mint látja egyet. Most dolgozzuk fel a két féldisznót.
Rendőr: De itt mind a két fél baloldal.

Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

Bejelentkezés