A csodavilágban

Győrffy Ákos írása a Mandiner hetilapban.

Szepesi Attila nevével úgy húsz évvel ezelőtt találkoztam először. Rendhagyó módon nem is a verseit olvastam először, hanem az esszéit, a 2002-es Tündérek és katonák című kötetének írásait. A címadó írás Derszu Uzaláról szólt, a vadászról, akit az orosz író-felfedező V. K. Arszenyjev örökített meg elsőként. Ez az esszé elementáris hatással volt rám. Olyannyira, hogy írtam is egy levelet Szepesit Attilának. Nem emlékszem, válaszolt-e, de nem is ez a lényeg. A Szepesi írásaival való találkozásom az egyre ritkább „nagy konstellációk” egyike volt. A kivételes pillanatok egyike, amikor az ember valami olyasmit ismer meg, amihez mélyről köze van, ami szó szerint életbevágóan fontos a számára. Elég kevés ilyen íróval találkoztam életemben.

Az esszéi után ismerkedtem meg a költészetével, ezzel a sajátos tüneménnyel, amely leginkább Weöres Sándor költészetével rokon. Az élet, a létezés „karneváli” természetének megfigyelése, talán ebben áll ennek a költészetnek a lényege. És egyfajta múlhatatlan csodálkozás jegyében. E csodálkozás nélkül nincs költészet. Amikor a Teremtés emberi ésszel felfoghatatlan művével szembesülünk, a fenséges jelenlétével, tényleg nincs más, csak ez a csodálkozás. Ahogy azon is csodálkozom – bár ez a csodálkozás más természetű –, hogy Szepesi Attila életműve mennyire nem látszik manapság. Persze, sok minden nem látszik, aminek látszania kellene, miért épp Szepesi látszana.