Maradjanak az ispánok ott, ahol vannak

2022. június 22. 14:41
Az ispánok világa vörös posztó a falusi többség számára, ez nem jobb- meg baloldal kérdése.

Nyitókép: Salamon királyunk Vid ispán társaságában a Képes Krónikából

 

A legelső reakcióm az ispánok fölbukkanására a monitoromon ez volt: „Mi van?” Aztán átgondoltam a történelmi tanulmányaimat (még egy régi egyetemi jegyzetembe is belenéztem, töri szak, csak mondom) meghemperedtem a véleményekben, de ugyanarra jutottam, ami a legelső reakcióm volt. Sosem gondoltam, hogy jelen lenne bennem bármiféle „történelmi érzékenység”, sőt, a BLM-nél és a nyugati identitáspolitikáknál gusztustalanabb jelenséget nehezemre esik elképzelni.

Most mégis megszólalt valami belül: ezt ne! Órákig gondolkodtam azon, honnan jön ez a hang. Aztán beugrott, hogy a nagyszüleimtől, egyenesen. Ők a '30-as évek rábaközi, falusi Magyarországában nőttek fel. Nem volt ellenükre, hogy elénekeljék a magyar himnuszt, meg a Magyar Hiszekegyet a tanórák elején. Nem azért, mert nácik voltak, meg rasszisták, hanem azért, mert a világ legtermészetesebb módján szerették a hazájukat a szüleikkel (meg a szüleik szüleivel, meg a szüleik szüleinek a szüleivel...) együtt, és ez így is maradt.

Amikor viszont a grófokról, meg az ispánokról volt szó, akkor megmerevedtek. A nagyapám ezt mondta: „Azok az idők ne jöjjenek vissza, fiam!”. A nagyanyám meg elmesélt egy történetet, ami valahogy így végződött:

Akkor kezet kellett csókolni a grófkisasszonynak meg a többinek a falu közepén. Borzasztó érzés volt.”

A nagymamám akkor kislány volt, de tökéletesen emlékezett. Mert ezek megmaradnak.

És a levegőben, a kétezres évek elején ott volt a megalázottság hangulata. Ezúttal pedig nem azért, mert földalatti kommunisták voltak, hanem mert ilyen az ember (szerintem még a román és az orosz ember is): nem szereti a megalázottságot. Ezt is elemezgethetjük, csűrhetjük, csavarhatjuk, mögé tehetjük a történelmi kontextust: hiába. Akiknek a családjai sok évszázadot húztak le mások földjét szántva, mások jólétét gyarapítva, grófkisasszonyoknak meg az ispánok feleségének a kezei csókolgatva, azok nem kérnek az ispánokból, meg az ispán szóból sem. Mert annak ez ugyanaz a csomag.

Alapjában véve az ispánokkal semmi gond nincs:

tették a dolgukat, részei a nemzeti emlékezetnek, csodás hazafiak meg egetverő bunkók is lehettek közöttük,

ez már végképp nem számít. Felidézik az elmúlt ezer évünket, és ha nem politikai köntösben hallanék róluk, akkor átfutna rajtam egy jóleső, magyaros borzongás, egy apró identitásbomba: az ispánok említése a történelmi időt hívja elő, ami az egykori történelem szakost mindig elkápráztatja. Egy-egy szó felidézi a történelmet, évszázadokon hatolunk át azzal a tudattalan emocionális plusszal, amit elhoznak nekünk az erős atmoszférával rendelkező szavak: például az ispán szó.

De a politikában ennek teljesen más rezgései vannak: talán azért is mondhatom ezt, mert alapvetően nem vagyok politikus alkat. Értem én, hogy az ispán egy réges-régi, értékes szavunk, de hát van még egypár ilyen szó a raktárban: a „zsellért”, meg a „jobbágyot”, meg a „részesaratót” sem a huszadik évszázad szülte. Ez nem etimológiai kérdés, és nem ezen fog múlni a magyarok jövőbeli identitása. Hanem például a gazdaságilag nagyon is sikeres évtizeden, ami mögöttünk áll. A magyar szántóvetők leszármazottainak többsége, úgy vélem, nem akar főispánokat, vármegyéket meg grófkisasszonyokat, ugyanúgy, ahogy nem akarnak Tanácsköztársaságot, téeszt vagy május elsejei felvonulást sem. Szavak szintjén sem.

Nem akarják még a sejtjeik emlékei által sem átélni újra azt a világot, ahol az állam kiváló teljesítménye mellett (gondolok itt a két világháború közti gazdasági növekedésre vagy oktatáspolitikára) kezet kellett csókolniuk a grófnőnek a falu főterén.

Tudjuk, hogy ez nem „az”. De a pszichológiai valóságban meg igenis „az”.

Ne idézzük meg a transzgenerációs útvonalakon át, a szívek mélyén azt, amit a földműves kortársak bizony gyűlöltek, a kortársak utódaiban pedig önkéntelen idegenkedést vált ki: egy olyan hatalom képét, ami a parancsolgatáson, az „ispánkodáson” alapult.

Hát persze, hogy történelmileg árnyalhatjuk ezt, bemutathatjuk az ispánok valóságát. Talán magam is meg tudnám tenni: de azt gondolom, az első reflexek a legőszintébbek, és a kész tényekhez való utólagos hozzáigazodás, vagy mások hozzáigazítása már csak a mi civilizációs technikánk a túlélésre (mert egy nem tetsző gondolat elfogadása is a túlélés része, bizony).

Szerintem semmit sem nyerhetünk, de rengeteget veszíthetünk, ha rossz érzést ültetünk el akár jobboldali szavazók százezreiben, épp akkor, amikor a közös minimumok keresésének égető ideje van, ráadásul politikai oldalak nélkül. Ezer más (modern vagy hagyományőrző) formája van a magyarságunknak, ennek a csodának az átéléséhez.

Kép forrása: Facebook

Összesen 225 komment

Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi.

Kedves izé, szerző úr, miért keverjük össze a magyar közigazgatási hagyományt, annak elnevezéseit a magyarok egyébként tényleg szomorú nyomortörténetével? Ez két össze nem hasonlítható dolog, kizárólag libsi hazudozásra jó.

A Kúriát nevezzük vissza Legfelsőbb Bíróságra? A polgármestert nevezzük tanácselnöknek?

Az 1949. évi XX. törvény, tehát a kocsi alkotmány szüntette meg a vármegyerendszert. Ajánlom a szerző figyelmébe ennek a preambulumát:

1949. évi XX. törvény
a Magyar Népköztársaság Alkotmánya
Emlékezetül adom mindenkinek, akit illet, hogy Magyarország Országgyűlése a következő törvényt alkotta:
A nagy Szovjetunió fegyveres ereje felszabadította országunkat a német fasiszták igája alól, szétzúzta a földesurak és nagytőkések népellenes államhatalmát, megnyitotta dolgozó népünk előtt a demokratikus fejlődés útját. A régi rend urai és védelmezői ellen vívott kemény küzdelmekben hatalomra jutva, a magyar munkásosztály, szövetségben a dolgozó parasztsággal, a Szovjetunió önzetlen támogatásával újjáépítette háborúban elpusztult országunkat. Évtizedes harcokban megedződött munkásosztályunk vezetésével, az 1919. évi szocialista forradalom tapasztalataival gazdagodva, a Szovjetunióra támaszkodva népünk megkezdte a szocializmus alapjainak lerakását s országunk a népi demokrácia útján halad előre a szocializmus felé. E küzdelem és országépítő munka már megvalósult eredményeit, országunk gazdasági és társadalmi szerkezetében végbement alapvető változásokat fejezi ki és a további fejlődés útját jelöli meg:
...

Nekem ez nem kell!

Jó vitatkozni a kérdésről, mindenki elmondja a véleményét.

Mert itthon lehet:-)))))))

Ez így van, szerintem ez NEM volt jó ötlet és szívből remélem, h. veszik a lapot és NEM lesznek sem ispánok, sem főispánok. A megye is jó, ahogy van. Minek, ráadásul jogos, támadási felületet nyújtani? Még itt is, a többségnek NEM tetszik.

Alapból igazad van, azonban egy ország kultúrájának a részei a használt terminus technicusok. Szerintem nem tudsz amellett érvelni, hogy meg kellett szüntetni a "vármegye" és az "ispán" jogi szakszavakat.

Felesleges erőltetett baromság.

Nekem is.
Talán az a baj, hogy keveset tudunk róla.

Kicsit kiélezve talán még azt is meg lehet érteni, h. akinek nagyon fáj az igazságtalan I. vgh. utáni "rendezés", az nehezen tud megszabadulni attól a gondolattól, h. egy jobb minőségű elittel lehetett volna ennek az egésznek valami jobb vége is. Kemal Atatürk.

A II. vgh. vége szinte megsemmisülés volt. Annak a világnak meg kellett buknia, más kérdés, h. a kommunista társadalmi kísérlet orosz katonai megszállással súlyosbítva egy sors-csapás volt.

A 30-as évek vége felé kezdtük "beérni" az osztrák színvonalat, most úgy néz ki, h. belátható időn belül nem fog menni, igaz, ez az Ausztria NEM az az Ausztria, amit olyan nagyon irigyelni lehetett Ennek ellenére, az ismeretségi körből hárman, informatikus vegyészmérnök, biológus kutató, orvos van kinn, és NEM tervezik egyelőre, h. hazajönnének..

Mert NEM magasabb. Ezek gazdag országok, Magyarország pedig szegény. Az élet nemcsak pénzkérdés, de a jövedelmi lehetőségek NAGYON fontosak.

Valaha a német szervezettség legendás volt. Két fiam Németországban él, igen, még mindig jobb az élet kinn, mindennel együtt.

Lehet, h. ez hosszabb távon változik majd, de MOST ez van. Nyilván nagyon nem mindegy, kinek mi a képzettsége, mennyire jó abban, amit csinál és amire szükség is van.

Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

Bejelentkezés