Kinek áll érdekében az ukrajnai háború?

Folytatódik biztonságpolitikai szakértő, hadtörténész szerzőnk, Somkuti Bálint Háború, közelről cikksorozata az ukrajnai háború legfontosabb, legérdekesebb aspektusairól és tanulságairól. 

***

Most, ahogy az orosz kormányzat hivatalos angol nyelvű csatornája, a Russia Today is sokat mondóan „elfelejt” hírekkel szolgálni a Kelet-Ukrajnában zajló hadműveletekről, érdemes kihasználni a lélegzetvételnyi szünetet, és egy kicsivel távolabb tekinteni.

A keleti határainknál dúló háború ugyanis minden pusztítása és szenvedése ellenére

A II. világháború befejezte óta számtalan esetben feszültek egymásnak az atomhatalmak, ám minden esetben helyettesítőkön, angol szóval proxy-kon keresztül. Szerencsére, tegyük hozzá, hiszen egy közvetlen konfliktus egy megnyerhetetlen nukleáris háborúba torkollott volna. 

Maga a fogalom régóta ismert, a rendszerváltás elejének baloldali sztárpolitológusa és a Szürke Kardigán-díj első birtokosa, Ágh Attila is foglalkozott már a helyettesítő háborúkkal 1989-ben. Ebbe a kategóriába tartozik Vietnám, Afganisztán (1980-1988) és számtalan kisebb konfliktus is. Érdekes megfigyelni, hogy a rendszeresen fel-fellángoló pakisztáni-indiai háborúk is megszűntek, ahogy mindkét ország atomhatalom lett, és közvetlen katonai konfliktusaikat kevésbé direkt eszközök váltották fel.

A világ pusztulásának árnyékában sem szűntek meg azonban az érdekek. Egy veterán katonai szakértő, William S. Lind szintén a nyolcvanas évek végén jelentette meg – többekkel együtt jegyzett – fő művét a negyedik generációs hadviselésről. Érvelése szerint a hagyományos háborúk első három generációjának volt egy-egy jellegzetes döntő eleme és közös volt bennük, hogy jellemzően államok vívták őket. Ez a korszak a röviden vesztfáliai nemzetközi rendszernek nevezett felfogással vette kezdetét, amelyben legalább az egyik háborúzó fél egy állam, amely elismer bizonyos jogokat a háborúban (ius in bello).

Lind szerint az első generációban (1648-1865) az élőerő koncentrációja volt a döntő tényező, a másodikban pedig a tűzerőé (1865-1917). A harmadik generáció már egy ugrással a manővert állítja a középpontba, míg a negyedikkel visszajutunk oda ahonnan indultunk: egy olyan korba, ahol semmilyen szabály nem érvényesül, ahol nincsenek tabuk és érinthetetlen célpontok,

Ebben az érdekérvényesítési módszerben nem az ellenfél közvetlen katonai veresége a cél, hanem a kifárasztása, a konfliktus társadalmi támogatásának szétzilálása. 

A hidegháború lezárultával, azaz a Szovjetunió összeomlásával az egyetlen talpon maradt szuperhatalom tetszése szerint érvényesítette érdekeit. Így erre a kifinomult és sokszor nem kellően kidolgozott elméletre nem volt szükség. Másodvirágzását a 2003-as iraki felkelés okairól és kezelésének módjairól szóló vitának köszönhette a negyedik generációs hadviselés (4th generation warfare – 4GW). A csupa izom, semmi ész (MARINE – Muscles Are Requisite, Intelligence Not Essential) váddal gyakran illetett amerikai tengerészgyalogság számos kreatív elmével járult hozzá a hadtudományhoz. Így nem meglepő, hogy egy tengerészgyalogos tiszt karolta fel és adott újabb lendületet a 4GW-nek rövidített koncepciónak.  

A saját biztonságpolitikai kutatásaim kiinduló pontjaként is szolgáló elmélet, végül nem lett széles körben elfogadott. Ehhez radikális újszerűsége mellett nagy részben az amerikai katonai-ipari komplexum ellenállása is hozzájárult. A US Army War College, azaz a legfelsőbb szintű amerikai katonai oktatási intézmény vezetője, Antulio Echevarria egy egész tanulmányt szentelt az elképzelés cáfolatának, lényegében ellehetetlenítve a további tudományos kutatásokat. Jól mutatja indulatának mértékét, hogy már a bevezetőben leszögezi: olyan kritikával kell illetni az elméletet, amely kizárja, hogy a koncepció a jövőben bármikor is befolyásolhassa az amerikai stratégiákat és katonai doktrínákat. Így is lett.

Ettől függetlenül a korábbi politikai-diplomáciai-katonai módszer helyett, az ideológiával, gerillahadviseléssel, illetve az ezeket támogató információtechnológiai és a globálizáció által lehetővé tett gazdasági módszereket támogató eszköztár köszöni él és virul. A hagyományos ipari alapú háborúk óriási költségei miatt

A 21. század modern környezete pedig szinte tálcán kínálja ezeket. Jómagam is több esetben elszenvedője voltam egy hibás nyomtató driver miatti többszörös számítógép-összeomlásnak, a 2000-es évek elején. Így a saját bőrömön tapasztaltam azt a – mára szinte elfeledett Murphy törvényében szereplő – megfigyelést, mely szerint ha a mérnökök úgy terveznék az épületeket, ahogy a programozók írják a szoftvereket, egy jöttment harkály romba döntené az emberi civilizációt.

Hírek szerint hasonló módon, egy szoftver hibáját kihasználva kerülhetett sor az amerikai F-35 lopakodó tervrajzainak ellopására közel tíz évvel ezelőtt. Ezt a támadás jelek szerint (pl. a kínai J-31 hasonlatossága az F-35-höz, Edward Snowden kiszivárogtatott adatai stb.) a kínai fegyveres erők szolgálatában álló hackerek követték el. Fentiekkel kapcsolatban túlzás nélkül kijelenthető, hogy a kibertérben a III. világháború már évek óta tart.

De a modern technika nemcsak ilyen típusú műveletekre alkalmas, amint azt a közösségi médiában terjedő pletykák és rémhírek is igazolják. Hiába emelnek szót a szakértők az olyan egyértelmű hazugságok ellen, mint a maximális tisztaságot megkövetelő biolabor telepítésének története egy óriási mennyiségű porral és szennyeződéssel működő acélgyár területén.

És akkor az állítólagos 50 tonnányi, magas dúsítottságú hasadóanyagról még nem is beszéltem. Mondjuk azt csak a téma ismerői tudják, hogy egy nukleáris robbanófej úgy 250-350 kiló (B61 és W88 – tessék utánanézni), és ebben a súlyban nemcsak a hasadóanyag van benne. Szóval, hogy mit csináltak volna az ukránok 150-200 robbanófejre való anyaggal, azt nem tudni, különösen úgy, hogy Franciaország maga is összesen 300 robbanófejjel (és a célba juttatáshoz szükséges ÖSSZES eszközzel!) rendelkezik. És akkor a fegyverek előállításához szükséges dúsítottságról nem is beszéltünk.

A modern érdekérvényesítés további és talán leggyakrabban használt eleme a gazdasági nyomásgyakorlás, amely a globalizáció bonyolult kapcsolatrendszerében néha jobban fáj alkalmazójának, mint a megcélzott országnak. Ahogy ezt a teljesen átgondolatlan, Oroszország elleni szankciók is mutatják. Ettől függetlenül, az eszköz eddig általában működött, és a magasabb életszínvonalon élő államok esetében – sokszor a jelentős társadalmi hatással fenyegető – meglebegtetésük is elég volt egy-egy döntés újragondolásához. Mindenesetre az elmúlt időszakban annyiszor lett használva, hogy lassan az egész globalizációt megkérdőjelezi a szankciók és vámok fegyverként való rendszeres bevetése.

A legutolsó és talán legdurvább módszer a minden társadalomban fellelhető törésvonalak, sérelmek gazdasasági-társadalmi problémák felnagyítására irányul a fenti módszerekkel, valamint hagyományos titkosszolgálati eszközök segítségével. Ez szélsőséges esetben gerillaháborúvá is fajulhat,

Persze a fentiek egyike sem új. Korábban is voltak rémhírek, az agent provocateur sem egy fehérnemű márka eredetileg, és mindig voltak államok, amelyek meglátták a lehetőséget befolyásuk kiterjesztésében, ha valahol kitört egy polgárháború vagy felkelés.

Azonban a nukleáris fegyverek kényszerítő ereje miatt az állami érdekérvényesítés eszközeiben jelentősen áthelyeződött a hangsúly a közvetlen konfrontációról az úgynevezett indirekt módszerekre.

Ennek a levét issza most Ukrajna lakossága és sajnos mi magunk is, míg a szálak mozgatóit távolabb kell keresni. A szomszédunkban a cikkem elején említett klasszikus proxy-háború zajlik, amelyben az oldalak teljesen egyértelműek, viszont a korábbiakkal szemben az egész világ elszenvedi a következményeket. És ez az orosz-ukrán háború igazi újdonsága, és a tanulságát pedig még évekig fogja nyögni a világ. 

Nyitókép: MTI/EPA/Oleg Petraszjuk