Teljes a lelki békém – Csernus Imre a Mandiner Útravalónak

Farkas Anita interjúja a Mandiner Útravalóban

Lassan tíz esztendeje annak, hogy eladta fővárosi lakását, és vidékre költözött. Elege lett a kiabálásból?

Egyáltalán nem vagyok kiabálós, még ha sokan azt gondolják is rólam. Ha felemeltem a hangomat, annak mindig oka volt. Ma már máshogy, de ugyanolyan lényegre törően fejezem ki magam. A budapesti életemet azért számoltam fel, mert egyre jobban zavart a nagyvárosi lét rossz rezgése. A nagyvárosban élő emberek jó része állandóan rohan, ingerlékeny, frusztrált, feszült, nyugtalan – és mindez hatással van az egészségükre is. Ez a felismerés nem tetszett, elkezdtem nem jól érezni magam. Amellett, hogy egyébként semmi bajom Budapesttel, nagyon szép hely gyönyörű épületekkel, ma is bármikor szívesen vagyok ott rövid ideig. Pláne hogy a munkáim egy része oda köt. Mivel az életem legfontosabb célja a megújulás, valószínűleg egy idő után beleunnék abba is, ha csak az egri Depresso kávézót és a Csendülőt csinálnám. Sok mindennel foglalkozom: előadást tartok szerte az országban, cégeknél végzek krízisintervenciót, és sportolókkal is foglalkozom. Mások mellett a tokiói olimpián bronzérmes női vízilabda-válogatottnak is én vagyok a mentális segítője.

Hogyan került éppen Eger környékére?

Mivel rengeteg előadást tartottam és tartok ma is országszerte, tudatosan figyelni kezdtem azokat a tájakat, településeket, ahol jól érzem magam. Így találtam rá erre a vidékre, és nem bántam meg a döntésemet. Sok barátom lett, nem kívánkozom el innen. Szeretem, hogy a noszvajiak és általában a falvakban élők még észreveszik a másikat, köszönnek egymásnak az utcán, akár le is állnak beszélgetni. A nagyvárosban lakók meg lehet, hogy hosszú évek alatt egyszer sem váltanak szót a szomszédjukkal, még a nevét sem tudják.

Meg is tudott itt gyökerezni?

Ennek egy titka van: ha a városi ember nem felejti el, hogy ő a jöttment, és nem viselkedik úgy, mint ahogyan a városiak szoktak, tehát nem lesz nagyképű, hanem szerény, odafigyelő, alázatos, és megfogja a munka végét éppen úgy, ahogyan a falusiak – ez kulcsfontosságú. És akkor egy idő után el fogják fogadni. Persze óvatosan szemlélik, hogy ki ő és mit akar, de ha a nagyvárosi allűröket nem veti le, akkor soha nem lesz a közösség tagja. A városi ember úgy állítja be a dolgokat, hogy ő mindig mindent tud. Ez nem igaz.

Előbb úgy fogalmazott, hogy a nagyvárosok rossz rezgésének mindenféle mentális és fizikai betegség a következménye. A mindannyiunknak megálljt parancsoló koronavírus-járvány nem javított kissé a helyzeten?

Ellenkezőleg. A nagyvárosi ember életében a járvány éppen hogy nem tett jót. Azért nem, mert pont egy olyan életelemét szüntette meg, ami miatt olyan sokan nagyvárosban laknak. A nyüzsgés, a „fontos vagyok, megállás nélkül élményeket szerzek” érzete egyik pillanatról a másikra megszűnt, rengetegen bezáródtak a kis lakásukba. És bár az ország minden pontján voltak fertőzések és halálesetek, egy vidékinek ott volt a kert, a természet, a tavaszi, nyári, őszi teendők. Arról nem is beszélve, hogy a tyúkok járvány idején is enni kérnek, a gyümölcsöt meg le kell szedni és eltenni befőttnek. A városi ezzel szemben jellemzően mit csinált? Lement a multik boltjaiba, megvette a kaját vagy online rendelt valamit, és nézte a falat hónapokon keresztül. Miközben persze konfrontálódott a ki nem mondott félelmeivel, mert nem volt mivel kompenzálnia őket.