Háborús popkultúra

Ki az, akit egyaránt állva tapsolnak meg a Cannes-i fesztiválon, a Világgazdasági Fórum davosi csúcstalálkozóján, az Európai Parlamentben és a Bundestagban? Nem, nem a kijevi metróban éneklő Bonót, hanem a mindenhova távkapcsolattal bejelentkező, katonaruhában feszítő Volodimir Zelenszkijt. Az ukrán elnököt popsztároknak kijáró fogadtatás várja, bárhol tűnik is fel, a nyugati világban akkor sem illene fintorogni, ha netalántán azt kérné a hallgatósága tagjaitól, hogy lőjék fejbe magukat. Hovatovább, a totális szankciós politika követelésével ezt is teszi, az esetleges következmények végiggondolása helyett mégis éljenzés és csodálat a nyilvános reakció.

A maga szempontjából persze érthető Zelenszkij álláspontja: védi az országát, amelyet igazságtalan erőszak ért, s ezt várja el mindenki mástól is. Kimaxolja a szerepét. Akármilyen lelkesek is azonban, a színfalak mögött az európai politikusok és gazdasági szereplők aligha tapsolnak a rövid távon pénzügyi és társadalmi öngyilkossággal járó újabb embargók bevezetésének. Nyíltan azonban szinte csak az ukrán menekülteket százezerszámra befogadó, az orosz agressziót elítélő, a büntetőintézkedéseket eddig rendre támogató magyar kormány fogalmazza meg aggályait – kap is érte rendesen.

Pedig a fő kérdés nyilván az lenne, hogy ártunk-e annyit – sőt, ártunk-e egyáltalán – Vlagyimir Putyin orosz elnöknek az energiahordozók bojkottjával, hogy az közelebb hozza a békét. Akad, aki szerint igen – köztük van nyilván Zelenszkij –, ám biztosat senki, még az erről szóló javaslaton ügyködő Európai Bizottság sem tud.  Az viszont egyértelmű: az európai gazdaságnak fájna ez a megoldás. Nem kicsit, nagyon.