Merre tovább, Magyarország!?

„MERRE TOVÁBB, MAGYARORSZÁG?! 

Meglepő módon ma is felkelt a nap, az autók kivirágoztak Budapest utcáira. Pedig tegnap az újkori történelemben is egyedülállóan hosszú kormányzati ciklus ért véget. Magyarország minden riogatással szemben működőképes demokráciaként viselkedett, a választás jól szervezetten, rekordmagas részvétellel zárult. Orbán Viktor – ahogy illik – gratulált a győztesnek.

Mélyebb számvetésre természetesen időt kell fordítani, azonban néhány értelmező és előremutatónak szánt gondolatot hadd gereblyézzek össze. Nem kampányszakérteni kívánok, arról elég annyit, hogy megkönnyebbült sóhajjal hagyhatunk magunk mögött egy végletekig feszített, turbó agresszív, a nemzeti pszichét jócskán megterhelő időszakot.

Inkább arról tűnődöm, mik is voltak az elmúlt évek mélyén zajló tektonikus mozgás okai. És főképp mik azok az értékek, amiket fogunkban tartva át kell cipelni a ki tudja milyen messze lévő túlsó partra.

Mi is történt? Külső körülmények helyett most szigorúan csak a rendszer belső dinamikájára tekintve:

1) Tizenhat év irgalmatlanul hosszú idő. Hosszú idő maradandó értékek alkotására (ezekről később), és kellően hosszú idő az elkényelmesedésre is. Tizennégy év potens ellenzéki kihívó nélkül hamis komfortérzetet sugall. Öntisztulás és folyamatos önellenőrzés nélkül a rendszer megcsontosodik, rugalmatlanná válik, és falain itt-ott megtelepszik a korrupció penésze. Előólálkodnak és lassan pozíciót foglalnak a konjunktúralovagok, szerencsevadászok, a mérsékelt tehetségű, ám pofátlan ambícióval bírók hadai. Mind a tenderek, mind a tudományos műhelyek körül. És hiába voltak arányaikban kevesen, árnyékuk fojtogatóan nagyra nőtt.

2) A folyamatos és jogos belső és külső fenyegetettség érzete ugyan összehuzalozza a tábort, ám hosszú távon kimerít, legyengít, konstans izomfeszültségbe kényszerít. Ha el is ismerjük a veszély jogosságát (és sajnos a migránsoktól a brüsszeli bábjátékig sokszor el kellett), egy idő után feltör a kilégzés elementáris igénye.”

Nyitókép: Facebook