Szeretek felvidéki lenni – Szarka Gyula a Mandinernek

2022. május 18. 19:44
Remélem, mindenki számára világos, hogy bennünket a szlovákok sosem fognak úgy képviselni, mint ahogy mi képviselnénk saját magunkat – mondja a Ghymes együttes alapítója. Interjúnk.

Ádám Rebeka Nóra interjúja a Mandiner hetilapban.

Élete felét, kerek harminc évet élt a csehszlovák időkben. Milyen emlékei vannak róla?
Az a helyzet, hogy kisgyermekként nem sokat érzékeltem abból, mit is jelent, hogy Csehszlovákiában élünk. Ahol felnőttem, szinte mindenki magyarul beszélt, szóval tulajdonképpen nem is igazán érzékeltük, hogy nem Magyarországon élünk. Azt tudtuk, hogy van szlovák iskola, s bevallom, nem is értettük, hogy például egy haverunk, a Béla miért oda jár, amikor színmagyar a családja. Ez a jelenség a mai napig érthetetlen számomra. Legelőször akkor vettem észre valami furcsaságot, amikor alapiskolás koromban be kellett feküdnöm a pozsonyi kórházba néhány napra. Egy nálam jóval kisebb gyerek egyszer csak elkezdte mondogatni nekem, hogy „buta magyar”. Merthogy magyarul beszéltem valakivel. Szlovák kölyök volt, nem tudott semmit magyarul, csak ennyit. Valószínűleg a szüleitől tanulta el ezt a szókapcsolatot. Később, mikor Pozsonyba kerültem gimnáziumba, már egyre erősebben érzékeltem, hogy kisebbségi nemzet vagyunk az országban. Ott előszeretettel éreztették is velünk. Hála Istennek, az ország nagyvárosaiban működtek egyetemi klubok – Nyitrán a Juhász Gyula Ifjúsági Klub, Prágában az Ady Endre Diákkör, Brnóban a Kazinczy Ferenc Diákklub, Pozsonyban pedig a József Attila Ifjúsági Klub –, és ezekben mindig pezsgő diákélet volt, ami beszippantott bennünket. Szinte minden magyar diák bekapcsolódott valamelyik klub életébe. Ezekben a körökben hallottunk először olyan – akkor még tiltott – zenékről és irodalmi művekről, amelyekről nem tanulhattunk. Elképesztően izgalmas volt.

Nekem eszembe sem jutott, hogy elköltözzek a szülőföldemről”

Milyen atrocitások, megkülönböztetések érték Pozsonyban?
Ilyen történet van bőven. Emlékszem, volt a kollégium előtt egy park, ahol a szlovák fiatalok rendszerint belénk kötöttek, hogy miért beszélünk magyarul. Az ilyenekből általában kisebb-nagyobb csetepaté alakult ki. De a nagyobb, sajnos gyakran csúnya – olykor véres verekedésekig fajuló – viták inkább Nyitrán voltak jellemzők, ahová főiskolára jártam. A Juhász Gyula Ifjúsági Klub egy városszéli kultúrházban működött, oda jártunk minden héten előadásokra, ezt pedig egy idő után észrevette egy szlovák fiatalokból álló csoport. Amikor vége lett egy-egy alkalomnak, mi általában vártuk a buszt, hogy visszamenjünk a belvárosba, ám néhányan rendszerint gyalog mentek. Egyik nap arra lettünk figyelmesek, hogy a gyalog útnak indulókat követni kezdi egy tízfős szlovák csoport. Tudtuk, hogy ennek nem lesz jó vége, s utánuk mentünk. Ebből aztán egy hosszú futás lett, mert a szlovákok sokkal többen voltak, s nagy terméskövekkel kezdtek dobálni bennünket. Ma is emlékszem, ahogy rohantunk, mellettünk a kapukon záporoztak a kövek. Az egyik srácot úgy eltalálták, hogy vérezni kezdett a feje, ki kellett hívni a rendőrséget és a mentőket. Ehhez hasonló atrocitások gyakran előfordultak.

Fotó: Ficsor Márton

Ezekben az időkben milyen kapcsolatuk volt Magyarországgal?
Szinte semmilyen. Annyi volt, hogy mivel a Csalló­köz és Mátyusföld határán éltünk, közel volt Győr, és oda jártunk át a szüleinkkel bevásárolni meg piacozni. Mindig furcsa volt, hogy mindenki magyarul beszél, s nem kell senkinek megfelelni. Egészen különleges élmény volt. Még a kocsik kipufogóillata is más volt! Nekünk akkor Magyarország volt a number one. Érdekes, hogy a mai napig mondogatják nekem Magyarországon, hogy Szlovákia mennyire jó hely, gazdaságilag mennyivel előrébb tart. Szamárság. Mindig azt felelem nekik: gyertek, próbáljátok ki!

Milyen családból származik?
Édesanyám tanítónő volt, édesapám pedig asztalosmester. Egyikük sincs már velünk sajnos.

Nekem eszembe sem jutott, hogy elköltözzek a szülőföldemről”

Jól tudom, hogy a nagyapja cigányprímás volt?
Igen, anyai nagyapám valóban cigányprímás volt. Abban a családban szinte mindenki zenélt, szóval a zenei vénát erről az oldalról örökölhettük. Édesanyánk az öcsémet és engem is zeneiskolába íratott, de végül Nyitrán született meg az ötlet, hogy zenekart kellene alapítani.

A Felvidékre mennyire volt jellemző akkor a táncházas élet?
Nem igazán. Valamikor régen nyilván volt hagyománya, de abban az időben már nem élt. Gyakorlatilag a magyarországi táncházmozgalom hatására kezdtek Felvidéken is létrejönni népzenei körök és zenekarok. Az egyik ilyen mi voltunk. Nagyon tetszett a magyar népzene, elvarázsolt bennünket. Aztán nyilván jöttek a lányok is, és mondták, milyen jó ez az egész zenekarosdi. (Nevet) Később mi is jártunk gyűjteni Zoboraljára. Noha igazából semmi újat nem gyűjtöttünk föl, a gyűjtés maga hatalmas élményt adott. Sok mindent megtudhat az ember, ha huszonévesen egy hetven-nyolcvan éves nénivel vagy bácsival beszélget. Végül 1984-ben Nyitrán a testvéremmel megalapítottuk a Ghymest.

Fotó: Ficsor Márton

Felvidékiként miért erdélyi vonatkozású nevet választottak?
(Nevet) Sokan hiszik ezt, de ez nem erdélyi név, hanem felvidéki. Nyitra környékét úgy hívják, hogy Zoboralja, a Zobor-hegy tövében található tizen-­egynéhány magyar falu: Kolon, Zsére, Gímes, Pográny, Nagycétény és a többi. No, innen jött a Ghymes név; a főiskolás klubunk minden évben ott tartotta az ifjúsági táborát, ott játszottunk először együtt. Tulajdonképpen a legészakibb magyar nyelvterület, ezután már csupán szlovák települések vannak. Ezek a falvak ma is rendkívül erőteljesen őrzik a magyarságukat.

Hogyan robbantak be Magyarországon?
Sokat zenéltünk addig, amíg Magyarországra elérkeztünk. Nem azonnal robbantunk be, sokat dolgoztunk érte, hogy a köztudatba kerüljünk. A kilencvenes évek végén indult a Fonó Budai Zeneház. A tulajdonosa meghívott zenélni minket, és megkérdezte, mit szólnánk, ha lenne ott egy havi klubunk. Természetesen éltünk a lehetőséggel, tulajdonképpen így indultunk. Elkezdtünk havonta egyszer a Fonóban zenélni, s az első néhány alkalommal mindenkit névről ismertünk a közönségből, mert körülbelül annyian lehettek, mint mi a színpadon. (Nevet) Ezek az estek aztán olyan jó hangulatúra sikerültek, hogy az év végén már nem fért el a közönség a koncertteremben. Szájról szájra terjedt el a zenekar híre, nem volt semmiféle reklámunk, tévés vagy rádiós meg­jelenésünk. Aztán egy idő után kinőttük a Fonót, de gyakorlatilag az alatt a pár év alatt vált ismertté és népszerűvé az együttes

Érte önöket valaha olyan kritika, hogy nem elég autentikusak, sok a feldolgozás?
Hogyne, persze hogy ért. A népzenészek között van egyfajta megosztottság e kérdésben. Vannak a kicsit „túlfűtött autentikusok”, akik még Kodályt meg Bartókot se nagyon szeretik, merthogy feldolgozták a magyar népzenét. Pedig ez a két ember elképesztően nagy dolgot tett azzal, hogy bevitte a népzenét a koncertterembe, ami által emberek milliói ismerték meg. Nemegyszer ért bennünket is az a vád, hogy hogy merünk hozzányúlni a népzenéhez, de mi egy idő után szerettük volna a saját zenénket játszani. Ha ezt az irányt választja az ember, mivel elég szűk mezsgyén mozog, nyilván tudnia kell tartani a mértéket, hogy ne csináljon giccset. Mi, úgy hiszem, úttörők voltunk ebben a műfajban. Egy idő után már nem foglalkoztunk az efféle kritikákkal, később pedig sokan követték a példánkat. Nem beszélve arról, hogy sokan, akik nem kerültek soha az autentikus népzenének még a közelébe sem, a mi hatásunkra kezdtek táncházba járni. Gyakran kaptunk olyan visszajelzést, hogy általunk ismerték meg a népzenét, mert kíváncsiak lettek a gyökereikre.

Sok határon túli művészt beszippant Magyarország varázsa – nagy koncertek, pezsgő kulturális élet. Hogyhogy önt nem szippantotta be?
Hogyhogy nem költöztem át Magyarországra? 

Nyitókép: Ficsor Márton

Ez a cikk csak előfizetéssel rendelkező olvasóink számára elérhető. Ha van érvényes előfizetése, jelentkezzen be!

Bejelentkezés