Szeretek felvidéki lenni – Szarka Gyula a Mandinernek

2022. július 3. 18:01
Remélem, mindenki számára világos, hogy bennünket a szlovákok sosem fognak úgy képviselni, mint ahogy mi képviselnénk saját magunkat – mondja a Ghymes együttes alapítója. Interjúnk.

Ádám Rebeka Nóra interjúja a Mandiner hetilapban

 

Élete felét, kerek harminc évet élt a csehszlovák időkben. Milyen emlékei vannak róla?

Az a helyzet, hogy kisgyermekként nem sokat érzékeltem abból, mit is jelent, hogy Csehszlovákiában élünk. Ahol felnőttem, szinte mindenki magyarul beszélt, szóval tulajdonképpen nem is igazán érzékeltük, hogy nem Magyarországon élünk. Azt tudtuk, hogy van szlovák iskola, s bevallom, nem is értettük, hogy például egy haverunk, a Béla miért oda jár, amikor színmagyar a családja. Ez a jelenség a mai napig érthetetlen számomra. Legelőször akkor vettem észre valami furcsaságot, amikor alapiskolás koromban be kellett feküdnöm a pozsonyi kórházba néhány napra. Egy nálam jóval kisebb gyerek egyszer csak elkezdte mondogatni nekem, hogy „buta magyar”. Merthogy magyarul beszéltem valakivel. Szlovák kölyök volt, nem tudott semmit magyarul, csak ennyit. Valószínűleg a szüleitől tanulta el ezt a szókapcsolatot. Később, mikor Pozsonyba kerültem gimnáziumba,

már egyre erősebben érzékeltem, hogy kisebbségi nemzet vagyunk az országban.

Ott előszeretettel éreztették is velünk. Hála Istennek, az ország nagyvárosaiban működtek egyetemi klubok – Nyitrán a Juhász Gyula Ifjúsági Klub, Prágában az Ady Endre Diákkör, Brnóban a Kazinczy Ferenc Diákklub, Pozsonyban pedig a József Attila Ifjúsági Klub –, és ezekben mindig pezsgő diákélet volt, ami beszippantott bennünket. Szinte minden magyar diák bekapcsolódott valamelyik klub életébe. Ezekben a körökben hallottunk először olyan – akkor még tiltott – zenékről és irodalmi művekről, amelyekről nem tanulhattunk. Elképesztően izgalmas volt.

Milyen atrocitások, megkülönböztetések érték Pozsonyban?

Ilyen történet van bőven. Emlékszem, volt a kollégium előtt egy park, ahol a szlovák fiatalok rendszerint belénk kötöttek, hogy miért beszélünk magyarul. Az ilyenekből általában kisebb-nagyobb csetepaté alakult ki. De a nagyobb, sajnos gyakran csúnya – olykor véres verekedésekig fajuló – viták inkább Nyitrán voltak jellemzők, ahová főiskolára jártam. A Juhász Gyula Ifjúsági Klub egy városszéli kultúrházban működött, oda jártunk minden héten előadásokra, ezt pedig egy idő után észrevette egy szlovák fiatalokból álló csoport. Amikor vége lett egy-egy alkalomnak, mi általában vártuk a buszt, hogy visszamenjünk a belvárosba, ám néhányan rendszerint gyalog mentek. Egyik nap arra lettünk figyelmesek, hogy a gyalog útnak indulókat követni kezdi egy tízfős szlovák csoport. Tudtuk, hogy ennek nem lesz jó vége, s utánuk mentünk. Ebből aztán egy hosszú futás lett, mert a szlovákok sokkal többen voltak, s nagy terméskövekkel kezdtek dobálni bennünket.

Ma is emlékszem, ahogy rohantunk, mellettünk a kapukon záporoztak a kövek.

Az egyik srácot úgy eltalálták, hogy vérezni kezdett a feje, ki kellett hívni a rendőrséget és a mentőket. Ehhez hasonló atrocitások gyakran előfordultak.

Fotó: Ficsor Márton

Ezekben az időkben milyen kapcsolatuk volt Magyarországgal?

Szinte semmilyen. Annyi volt, hogy mivel a Csalló­köz és Mátyusföld határán éltünk, közel volt Győr, és oda jártunk át a szüleinkkel bevásárolni meg piacozni. Mindig furcsa volt, hogy mindenki magyarul beszél, s nem kell senkinek megfelelni. Egészen különleges élmény volt. Még a kocsik kipufogóillata is más volt!

Nekünk akkor Magyarország volt a number one.

Érdekes, hogy a mai napig mondogatják nekem Magyarországon, hogy Szlovákia mennyire jó hely, gazdaságilag mennyivel előrébb tart. Szamárság. Mindig azt felelem nekik: gyertek, próbáljátok ki!

Milyen családból származik?

Édesanyám tanítónő volt, édesapám pedig asztalosmester. Egyikük sincs már velünk sajnos.

Jól tudom, hogy a nagyapja cigányprímás volt?

Igen, anyai nagyapám valóban cigányprímás volt. Abban a családban szinte mindenki zenélt, szóval a zenei vénát erről az oldalról örökölhettük. Édesanyánk az öcsémet és engem is zeneiskolába íratott, de végül Nyitrán született meg az ötlet, hogy zenekart kellene alapítani.

A Felvidékre mennyire volt jellemző akkor a táncházas élet?

Nem igazán. Valamikor régen nyilván volt hagyománya, de abban az időben már nem élt. Gyakorlatilag a magyarországi táncházmozgalom hatására kezdtek Felvidéken is létrejönni népzenei körök és zenekarok. Az egyik ilyen mi voltunk.

Nagyon tetszett a magyar népzene, elvarázsolt bennünket.

Aztán nyilván jöttek a lányok is, és mondták, milyen jó ez az egész zenekarosdi. (Nevet) Később mi is jártunk gyűjteni Zoboraljára. Noha igazából semmi újat nem gyűjtöttünk föl, a gyűjtés maga hatalmas élményt adott. Sok mindent megtudhat az ember, ha huszonévesen egy hetven-nyolcvan éves nénivel vagy bácsival beszélget. Végül 1984-ben Nyitrán a testvéremmel megalapítottuk a Ghymest.

Fotó: Ficsor Márton

Felvidékiként miért erdélyi vonatkozású nevet választottak?

(Nevet) Sokan hiszik ezt, de ez nem erdélyi név, hanem felvidéki. Nyitra környékét úgy hívják, hogy Zoboralja, a Zobor-hegy tövében található tizen-­egynéhány magyar falu: Kolon, Zsére, Gímes, Pográny, Nagycétény és a többi. No, innen jött a Ghymes név; a főiskolás klubunk minden évben ott tartotta az ifjúsági táborát, ott játszottunk először együtt. Tulajdonképpen a legészakibb magyar nyelvterület, ezután már csupán szlovák települések vannak. Ezek a falvak ma is rendkívül erőteljesen őrzik 
a magyarságukat.

Hogyan robbantak be Magyarországon?

Sokat zenéltünk addig, amíg Magyarországra elérkeztünk. Nem azonnal robbantunk be, sokat dolgoztunk érte, hogy a köztudatba kerüljünk. A kilencvenes évek végén indult a Fonó Budai Zeneház. A tulajdonosa meghívott zenélni minket, és megkérdezte, mit szólnánk, ha lenne ott egy havi klubunk. Természetesen éltünk a lehetőséggel, tulajdonképpen így indultunk. Elkezdtünk havonta egyszer a Fonóban zenélni, s az első néhány alkalommal mindenkit névről ismertünk a közönségből, mert körülbelül annyian lehettek, mint mi a színpadon. (Nevet) Ezek az estek aztán olyan jó hangulatúra sikerültek, hogy az év végén már nem fért el a közönség a koncertteremben. Szájról szájra terjedt el a zenekar híre, nem volt semmiféle reklámunk, tévés vagy rádiós meg­jelenésünk. Aztán egy idő után kinőttük a Fonót, de gyakorlatilag az alatt a pár év alatt vált ismertté és népszerűvé az együttes

Érte önöket valaha olyan kritika, hogy nem elég autentikusak, sok a feldolgozás?

Hogyne, persze hogy ért. A népzenészek között van egyfajta megosztottság e kérdésben. Vannak a kicsit „túlfűtött autentikusok”, akik még Kodályt meg Bartókot se nagyon szeretik, merthogy feldolgozták a magyar népzenét. Pedig ez a két ember elképesztően nagy dolgot tett azzal, hogy bevitte a népzenét a koncertterembe, ami által emberek milliói ismerték meg. Nemegyszer ért bennünket is az a vád, hogy hogy merünk hozzányúlni a népzenéhez, de mi egy idő után szerettük volna a saját zenénket játszani. Ha ezt az irányt választja az ember, mivel elég szűk mezsgyén mozog, nyilván tudnia kell tartani a mértéket, hogy ne csináljon giccset. Mi, úgy hiszem, úttörők voltunk ebben a műfajban. Egy idő után már nem foglalkoztunk az efféle kritikákkal, később pedig sokan követték a példánkat. Nem beszélve arról, hogy sokan, akik nem kerültek soha az autentikus népzenének még a közelébe sem, a mi hatásunkra kezdtek táncházba járni.

Gyakran kaptunk olyan visszajelzést, hogy általunk ismerték meg a népzenét,

mert kíváncsiak lettek a gyökereikre.

Sok határon túli művészt beszippant Magyarország varázsa – nagy koncertek, pezsgő kulturális élet. Hogyhogy önt nem szippantotta be?

Hogyhogy nem költöztem át Magyarországra?

Fotó: Ficsor Márton

Igen.

Ezt sokan megkérdezték már tőlem. Sőt, sokan meg is vannak győződve arról, hogy Budapesten élek. 

De nekem valahogy eszembe sem jutott, hogy elköltözzek a szülőföldemről.

Épp a múltkor fogalmaztam meg magamnak, mennyire szeretek felvidéki lenni. Bármilyen is a szlovák környezet, s bármennyire szűkül is a magyar nyelvi környezet – ami által egyre nehezebb megtartani az identitásunkat –, azért jó ott élni. Soha nem jutott eszembe, hogy eljöjjek. Szeretem Budapestet is, gyakran járok oda, de Nádszeg, ahol élünk, a Kis-Duna partján, fantasztikus hely. Jó a közösség, rendkívül dolgos emberek lakják a települést.

Most milyennek látja a szlovákiai magyarok helyzetét?

Nem túl rózsásnak. Látványosan fogyunk, bár a legutóbbi népszámlálás tanúsága szerint szerencsére nem akkora mértékben, mint ahogy előre jósolták, de tény, hogy minden alkalommal kevesebben vagyunk. Legalább addig el kellene jutni szerintem, hogy a magyar családok magyar iskolába írassák a gyerekeiket. Sajnos sokan járnak szlovák iskolába. Ostobának és rövidlátónak tartom ezt a hozzáállást. És nem csupán a vegyes házasságok, hanem teljesen magyar családok gyerekeiről is szó van; az első években szenvednek, mert nem értenek semmit, így aztán le is maradnak a tanulásban.

Mit gondol, miért tartunk még mindig itt?

Azért, mert sokan most is úgy vélik, a többségi nemzet nyelvén jobban lehet érvényesülni: könnyebb a megélhetés, könnyebb a pénzkeresés, mint egy kisebbségi létben élőnek. Pedig rengeteg ellenpélda van. És itt dől el gyakorlatilag minden.

Mert ha szlovák iskolába íratják a gyereket, elvész a nemzettudata,

vagyis ott nem alakul ki, hiszen nem tanulja Petőfit, Arany Jánost, József Attilát, nem tanulja Kodályt, Bartókot, nem tanul magyar népzenét, dalokat – mindent szlovákul tanul meg. Ezekből a gyerekekből természetesen így sem lesznek „teljes értékű” szlovákok, de a nemzeti identitásuk elveszik.

A szlovákok a mai napig elég frusztráltak a magyarok miatt.

Nem is csoda. Végül is ajándékba kapták az országot valamikor. Folyamatosan félelmeik vannak, talán a minap is ezért jött ki a házelnök száján akkora ostobaság, hogy Orbán Viktor föl akarja szeletelni Szlovákiát, és Magyarországhoz akarja csatolni. Valószínűleg az ország történelmének hiánya okozza ezt az állandó frusztrációt. Vannak mindig ügyeletes történészeik, akik kitalálják és megírják a történelmet, de ez nem egy organikusan kifejlődött, erős alap, amire építeni lehet.

Felvidéken miért nincs meg a megfelelő össze­kapaszkodás az érdekképviseletben?

Jó kérdés. Ismerek mindenkit a felvidéki politikumban, s nem akarok senkit megkövezni, de valóban óriási széthúzás van. Ami azt illeti, alaposan megtépázta a szlovákiai magyar politikumot, amikor az MKP szétvált, és megalakult a Híd. Ez rombolóan hatott, megosztotta a magyarokat. S amint sokan vizionálták, ez addig fajult, hogy hosszú idő után nem lett magyar képviseletünk a szlovák parlamentben. Akkora pofont kaptunk, hogy arról kódulunk azóta is. A partvonalról lehet ordibálni, hogy ez nem jó meg az nem jó,

de ha nem vagy benne a csapatban, semmi érdemlegeset nem tudsz tenni.

Hosszú időbe telik visszaépíteni mindent. Most megalakult a Szövetség, legalább eddig eljutottunk. Nagyon szurkolok, hogy össze tudják kovácsolni ezeket az erőket, s újra be tudjunk jutni a törvényhozásba, mert anélkül nehéz lesz bármit is elérnie a szlovákiai magyarságnak. Ha nem fogunk össze, szétforgácsolódunk. Az pedig, remélem, mindenki számára világos, hogy bennünket a szlovákok sosem fognak úgy képviselni, mint ahogy mi képviselnénk saját magunkat.

Hívő? Erről nem találtam semmit.

Ez érdekes kérdés. Magam is folyamatosan keresem rá a választ. A beszélgetés elején említettem, hogy édesanyám tanítónő volt, így sajnos nekünk tilos volt a vallást gyakorolni.

Fotó: Ficsor Márton

Miért?

A szocializmusban egy tanító gyermeke nem mehetett a templom közelébe sem, mert azonnal följelentették, és figyelmeztetést kapott a pártból. Szóval nem mehettünk. Emlékszem, amikor alap­iskolás voltam, az osztálytársaim közül sokan jártak templomba és hittanra, illetve voltak ügyeletes fiúk, akik jártak húzni a harangkötelet és fújtatni az orgonát. Mindig irigyeltem őket, mert vasárnaponként fölmentek a toronyba, ami roppant izgalmasnak tűnt, és mi az öcsémmel ebből ki voltunk zárva. Furcsa érzés volt, mintha ott és akkor lemaradtam volna valamiről. Szerintem ha egy gyermek nem kapja meg időben ezt a fajta nevelést, útmutatást és tanítást, akkor később nehezen alakul ki benne az igény. Ugyanúgy, mint hogyha nem tanítod meg a gyereknek, hogy ehhez a nemzethez tartozik, vagy azt, hogy a csirkepaprikás jobb, mint a hamburger, akkor nem fogja megtanulni sosem. A gyerekeket nevelni és tanítani kell.

Mi a vallásos nevelésből sajnos kimaradtunk, de a saját gyermekeinknél már nem követjük el ezt a hibát.

Érdekes volt egyébként, hogy amikor a munkám során egyre több vallási téma jött velem szembe, felnőtt fejjel elkezdett átértékelődni bennem mindennek a fontossága. Most már az ünnepeken mi is megyünk templomba, és Istenhez is sokkal közelebb kerültünk. Most nyáron mutatjuk be Esztergomban az Isten komédiása című darabot Pataki András rendezésében, ami Szent Ferenc életéről szól. A munkafolyamat alatt úgy éreztem, sok minden pótlódott, ami addig kimaradt az életemből a hit terén. A darab elsősorban a hitről, a szeretetről és a reményről szól.

Bor és gasztronómia – mindkettőben otthon van. Most is éppen a Szent György-hegyi szőlőbirtokán beszélgetünk.

Imádom a bort és ezt az életérzést is, maga az elkészítés folyamata is inspirál – hogyan lesz a szőlőből must, a mustból pedig egy olyan csoda, amit úgy hívunk, hogy bor. Ezért kezdtem el borászkodni, aminek a hatására aztán megszületett a Bor és lányka albumom. Ugyanekkora a szerelem a gasztronómiával is – nagyon szeretek a barátaimmal főzőcskézni, így született az Ének a konyhából című lemezem. Ezt az albumot tulajdonképpen az ihlette, hogy a turnék során, ha fogalmazhatok így, végigettem a fél világot Japántól Amerikáig, s rájöttem, hogy Magyarországon vannak az igazi gasztronómiai csodák, mint például a békéscsabai vastagkolbász vagy a miskolci kocsonya – amelyeket dalokba is foglaltam –, ezek olyan magyar kuriózumok, amikről énekelni is kell.

Láthatóan a közönség is szereti, hiszen mindenki szeret enni.

(Nevet)

Hatvanéves lett. Az ilyen kerek évfordulók talán arra is jók, hogy az ember mérleget vonjon. Milyen terveket szeretne még mindenképpen megvalósítani?

Itt szeretném megemlíteni a Soproni Petőfi Színházat, ahol az igazgatóval, Pataki Andrással az utóbbi tíz évben több olyan színházi előadást hoztunk létre, ami erős nyomot hagyott az életemben. Ilyen volt a magyarság őstörténetéről szóló Álmos legendája Demcsák Ottó rendezésében vagy a Zenta, 1697 című rockopera, ami a keresztény seregek oszmán csapatok feletti győzelmét mutatja be. Utóbbi esetében kiemelném, hogy Pataki András nagyon komolyan vette a kormány azon szándékát, hogy nemzeti egységet kell teremteni a Kárpát-medencében, hiszen délvidéki társulattal, felvidéki zeneszerzővel és magyarországi rendezővel született meg a darab. Jó szívvel említhetem az És mégis élünk című szimbolikus művet is, amely a népszavazás századik évfordulójának ünnepére készült Sopron hűségéről. Jelenleg az Isten komédiásán dolgozunk, amelynek a bemutatója június 2-án volt az Esztergomi Várszínházban.

Fontos még, hogy most készült el az új Petőfi-albumom, ami, bevallom, régi vágyam volt.

És ez valahogy tényleg teljesen véletlenül egybecseng azzal, hogy a kulturális tárca Petőfi-évet hirdetett meg. Szeretnék ebből majd bemutatót tartani a frissen átadott Magyar Zene Házában, illetve szeretném Kárpát-medence-szerte játszani. Az emlék­év kapcsán a soproni színház is műsorára tűz egy Petőfi-darabot, A hóhér kötelét, amelynek a zenéjét én írom. Karácsonyra pedig készül Demcsák Ottó rendezésében egy betlehemes táncjáték, amelynél szintén zeneszerzőként működöm közre. Közben pedig koncertezem tovább. Hála Istennek, van munka bőven!

Szarka Gyula
1962. május 5-én született Vágsellyén. Kossuth-díjas énekes, gitáros, zeneszerző. Testvérével, Szarka Tamással a Ghymes együttes alapítója. A Soproni Petőfi Színház társulatának tagja.

 Nyitókép: Ficsor Márton

Összesen 50 komment

Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

Bejelentkezés