A híd túl messze volt – az oroszok kudarcos folyami átkeléséről

2022. május 18. 7:30
Az erőszakos folyóátkelésnek nevezett művelet az egyik legnehezebb feladat, amire modern fegyveres erő vállalkozhat. A bilohorivkai orosz átkelés kudarcával újabb tanulságokat vonhatunk le a háború fejleményeiről.

Folytatódik biztonságpolitikai szakértő, hadtörténész szerzőnk, Somkuti Bálint Háború, közelről cikksorozata az ukrajnai háború legfontosabb, legérdekesebb aspektusairól és tanulságairól. 

***

A híd túl messze van. Ez 2. világháborús könyv és a belőle készült film ejtőernyősök küzdelmeiről szólt, azonban az elhíresült cím kitűnően kifejezi a kudarcba fulladt bilohorivkai orosz folyóátkelés eredményét. Az elmúlt napokban az internetre felkerül képeken – az egyébként nem túl széles – folyó mindkét partján kilőtt orosz harckocsik és egy szétlőtt pontonhíd láthatók. De mi is történt pontosan?

Szokás szerint kissé távolabbról kezdem az események ismertetését, ugyanis ebben a rövid kis történetben ismét több katonai tanulság van, mint amennyi elsőre látszik. 

A katonai szaknyelvben erőszakos folyóátkelésnek nevezett művelet az egyik legnehezebb feladat, amire modern fegyveres erő vállalkozhat. Sőt, így volt ez már az ókorban is, amikor Nagy Sándor Pórosz indiai király elleni győzelmét annak köszönhette a hüdaszpészi csatában, hogy sikerült a folyó védelmében bízó ellenfelét megtévesztve átkelni azon, és oldalba támadni a védőket. Igaz ehhez napokig kellett a két seregnek egymással páthuzamosan menetelnie. A hadtörténelem számos egyéb folyóátkelés során kivívott győzelmet ismer az 1297-es stirlingitől egészen a 1664-es szentgotthárdi csatáig. 

A folyón átkelő egységek érthető módon jelentős hátrányban vannak,

ugyanis nemcsak manőverezni, azaz mozogni, kitérni nem tudnak, hanem sokszor egyéb módon védekezni, például visszalőni sem. Fentiek miatt a klasszikus blitzkriegben, az 1940-es Sarlóvágás hadművelet során a német vezérkar a legnagyobb veszélyként a Sedan melletti Meuse átkelést jelölte meg. 

Hasonló volt a helyezt 1973-ban a Szuezi-csatorna mentén is. Korábbi sikerei miatt az izraeli hadsereg joggal gondolta, hogy az egyiptomi hadsereg nem lesz képes egy olyan bonyolult és összetett manőver végrehajtására, mint egy erőszakos átkelés a széles csatornán. Azonban az esélyek ellenére a védelem mindkét esetben képtelen volt megakadályozni az átkelést, nagyrészt a jelentős és hatásos légi és tüzérségi támogatás miatt.

És itt álljunk is meg egy pillanatra. A 19. századi vagy a 2. világháborúban játszódó háborús filmekben bemutatottak miatt hajlamosan vagyunk azt hinni, hogy egy tűzfegyverekkel vívott csatában a kézifegyverek vagy éppen a közelharc okozta a legtöbb sérülést. Ez azonban a lőfegyverek fejlődésével egyre kevésbé volt így.

Már az 1800-as évek elején is a tüzérség játszotta a főszerepet,

és hiába mondta Szuvorov, hogy a golyó buta, a szurony hős, bizony már a napóleoni háborúkban is legtöbbször az összpontosított tüzérség tüze döntötte el a csatákat. Olyannyira, hogy szinte alig került sor nyílt terepen, jó látási viszonyok között megvívott szuronyrohamra. Ugyanis vagy a közelgő támadástól megijedt védő, vagy a védők tüze által megritkított támadó alakulat fogta menekülőre, még mielőtt a bajonettek összecsaphattak volna. Nem véletlen, hogy a korszak névadója, a világ egyik legnagyobb hadvezére, maga Bonaparte Napóleon is tüzérként kezdte pályafutását, és az általa előszeretettel alkalmazott Le Grande Batterie, azaz a nagy üteg számos csatájában döntő szerepet kapott. 

Ezt a tapasztalást erősítette meg S.L.A. Marshall amerikai tábornok – a Marshall-terv kidolgozója és névadója – Férfiak tűz alatt című könyve. Írásának alapját azok az amerikai harci jelentések (After Action Report) képezték, amelyek széleskörű használatára először a 2. világháborús amerikai hadseregben került sor. Az így kapott adathalmaz elemzésével jutott a tábornok arra a következtetésre, hogy az amerikai közkatonák (GI) negyede sütötte el fegyverét harc közben, és alig 2, azaz kettő százalékuk esett el vagy sebesült meg kézifegyvertől. A veszteségek jelentős részét ugyanis a tüzérség okozta. 

 

 

És itt találkozik a fenti történelmi eszmefuttatás a Sziverszkij Donyecnél szétvert orosz zászlóalj harccsoport végzetével. 

Az internetre felkerült képeken, de különösen a videókon látszanak a tüzérségi lövedékek kráterei. Az ukrán védelmi minisztérium hivatalos jelentése szerint az óriási pusztítást, a közel száz darab megsemmisült páncélos jármű és a szétlőtt pontonhíd vesztét a 17. harckocsi dandár tüzérsége okozta. 

Felmerül a kérdés mit csinált eközben az orosz tüzérség? Vagy a légierő?

Miért nem támogatták a folyóátkelést? Milyen vezetés engedélyezett bármilyen fedezet nélkül egy ilyen kockázatos műveletet? 

Ráadásul az úgynevezett tüzérségi radarok (counter battery radar) már a hetvenes évek óta léteznek. Ezek az eszközök képesek észlelni a beérkező tüzérségi lövedékeket és a röppályájuk alapján kiszámolni az ellenséges tüzérség helyzetét.

Fentiek alapján teljesen érthetetlen mi történt Bilohorivkánál. Egyetlen logikus magyarázat adódik csak: a helyi orosz katonai vezetés gigantikus baklövése.

Összesen 198 komment

Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi.

"a közel száz darab megsemmisült páncélos jármű"

A képek alapján inkább 20 az a közel száz. De tény, ezt az átkelést visszaverték az ukránok. Egyébként utána csináltak egy "probing attack"-ot az ukránok ugyanezen a folyón, azt meg az oroszok lőtték szét.

Szegény folyó, jól összeszennyezték.

Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

Bejelentkezés