Magyarország, a majdnem-gáznagyhatalom

2022. május 17. 9:01
Több gázunk van, mint gondolnánk, de sajnos ettől még nem leszünk önellátók belőle. Hazánk igen jelentős, több mint 1600 milliárd köbméteres földgáztartalékon ül – ami több ezer méteres mélységben rejtőzik.

A minap arról írtunk e hasábokon, mennyire tudja kiváltani Magyarország az orosz gázt, mennyi gázt tudna most jelenleg külföldről fogadni, és mit tett az Orbán-kormány a diverzifikációért – mint írtuk, ebben el is ment a falig, saját hazánk határaiig, a többi a térségbeli országokon múlik.

Ám maga Magyarország is rendelkezik működő és potenciális gázforrásokkal. Újabb cikkünkben ezt vizsgáljuk meg!

***

E vészterhes időkben, amikor az orosz gázt a szankciós veszély drágítja, az amerikai gáz pedig drága magától is, sok hazafiban felmerül a gondolat: nem jó nekünk inkább a magyar gáz? Mindenki hallott már a zalai és dél-alföldi gázmezőkről – jogos tehát a kérdés: minek nekünk gázra pazarolni a drága eurót, miért nem magyar gázzal fűtünk?

Ami azt illeti, fűtünk azzal is: Magyarország az 1990-es években még a hazai gázfogyasztás több mint harmadát itthoni forrásból termelte ki, majd az ezredfordulóra az 1990-ben még 4,1 milliárd köbméteres éves kitermelés – amely akkor majdnem elérte a jelenlegi hosszútávú orosz gázszerződés keretmennyiségét – 3,3 milliárd köbméterre csökkent, a 2000-es években már csak a gázfogyasztásunk negyedét fedeztük saját kitermelésből. A csökkenő tendencia a KSH és a MEKH adatai szerint fennmaradt, 2005-ben 3 milliárd, 2010-ben 2,6 milliárd, 2015-ben 1,9 milliárd,

2020-ban pedig 1,57 milliárd köbmétert tett ki a hazai kitermelés.

Innen már adódik is a kérdés: miért csökken évről évre a Magyarországon kitermelt gáz mennyisége?

Az ezzel kapcsolatos kételyeknek további nyomatékot ad, hogy a Magyar Bányászati és Földtani Szolgálat 2020. januári ásványvagyon-leltárának alapján

hazánk igen jelentős, több mint 1600 milliárd köbméteres földgáztartalékon ül,

ami elméletben akár évszázados távlatban is elegendő lenne a hazai fogyasztás (manapság nagyjából évi 10 milliárd köbméter) ellátására.

Igen ám, csakhogy az MBFSZ szerint e tartalékból mindössze 75,7 milliárd köbméter a konvencionális földgáz, a maradék 1 565 milliárd köbméter pedig „nem konvencionális földgáz” – ami a szénhidrogénszakma virágnyelvén mindössze annyit jelent, hogy nehezen megközelíthető, mert például több ezer méter mélyen van, kitermelése pedig csak olyan technológiával lenne lehetséges, amivel nem lenne gazdaságos a vállalkozás.

A jelenlegi magas világpiaci gázárak pedig nem feltétlenül hatják meg az olajcégeket, köztük a Molt sem – a gáz- és olajlelőhelyek feltárása ugyanis alaphangon 5-8 évnyi előkészítő munkával jár még azelőtt, hogy egy árva fúrás is esne a  megcélzott területen.

Az Energiainfó cikkében idézi is az olaj- és gázkutatással együtt járó kockázatokat: amikor felmerül az ötlet, hogy hol volna érdemes szénhidrogént keresni, az esély, hogy ott meg is találják, 1 százalék körüli; ha a geofizikai mérések sikerrel járnak, ez az esély 10 százalékra nő; egy sikeres kutatófúrást követően pedig 18-20 százalékos az esély, hogy az adott terület hasznosítható lelőhely lesz –

miközben egy-egy kutatófúrás önmagában is könnyedén lehet milliárdos tétel.

Ilyen nagyságrendű pénzt csak akkor áldoz egy olajcég szívesen kockázatos projektekre, ha tudja, hogy a világpiaci gázár évtizedes távlatban is lesz olyan magas, hogy az adott mezőt érdemes legyen kitermelni – és minél kevésbé termelhető ki konvencionális technológiával egy adott gázmező, annál nehezebb ezt garantálni.

Magyarország potenciális gázvagyon-térképe (forrás: VGF)

 

Ettől függetlenül a magyar szénhidrogénbányászatnak bő százéves története alatt voltak kisebb sikertörténetei: a legendás Papp Simon az 1920-as években fedezett fel a Zala megyei Budafánál jelentős olajlelőhelyet, majd még ebben az évtizedben koncessziót nyert idehaza az Angol-Perzsa Olajvállalat, a harmincas években pedig a Standard Oil alapította meg itthon a Magyar-Amerikai Olajipari Rt.-t (MAORT), amely Budafa mellett Lovászinál, Újfalunál és Hahótnál is termelt.

Az 1940-es évek német próbálkozásait a Magyar-Német Ásványolajművek Rt. keretében ugyan kitermelhető kapacitásokban mérhető siker nem koronázta, de például a Dél-Alföld készleteinek felmérésében jelentős eredményeik voltak. Az 1950-es években az államosított MAORT Zalában, illetve az 1960-as évekban a MASZOVOL és a MASZOLAJ Kelet-Magyarországon talált kisebb-nagyobb mezőket, és egyértelműen az alföldi kitermelés volt a sikeresebb: 1970-re az évtizedben átlagosan 1,78 millió tonnás éves magyar kőolajkitermelés 68, a 2,67 milliárd köbméteres földgázkitermelés 97 százaléka az Alföldről érkezett.

A rendszerváltás után a magyar gáztermelést rögtön két csapás is érte.

Az egyik a földgázmezők életciklusa, azok ugyanis termelésbe állításuk után egy-két évvel már felérnek a csúcsra, utána pedig gyorsabban vagy lassabban csökkenni kezd a belőlük évente kinyerhető kapacitás. Hiába nem tartalékol a Mol, az alaptermelés évente a cég becslései szerint 15-20 százalékkal csökkenne, amit különböző eljárásokkal igyekeznek 5-10 százalék közé mérsékelni. A másik csapás a Mol állami tulajdonrészének 1998-as privatizációja volt: amíg 2011-ben az állam vissza nem vásárolta azt, a jórészt orosz kézben lévő vállalattól az állam az 1998 előtt megnyitott mezőkről származó földgázt harminc forintos, messze a piaci ár alatti köbméteráron vette át – arra hivatkozva, hogy ezen lelőhelyek feltárását az állam finanszírozta, így nem szándékozik az onnan származó gázért a Mol külföldi tulajdonosainak piaci árat fizetni.

Ez nyilván nem serkentette a Molt az 1998 előtti mezők termelésének jelentősebb bővítésére, hiszen piaci szempontból ennek így egyáltalán nem lett volna értelme – márpedig a magyar kitermelés zöme e „régi” mezőkről érkezik, az új felfedezések jóval kisebb kapacitásúak, a legtöbb kitermelési potenciál pedig a fent leírt nem konvencionális gázvagyonban rejlik.

A becslések szerint akár 600 milliárd köbméternyi gázt rejtő Makói-árok és a Békési-medence irányából például azért nem növelik érdemben a magyar kitermelést, mert

e helyeken több mint 3500 méter mélyről kellene felhozni a gázt

– miközben a magyarországi gázlelőhelyek 1600 méteres átlagos mélysége így sem csekély, az Egyesült Államokban ilyen mélységből hozzák fel repesztéses technológiával a palagázt.

A Makói-árokban nem konvencionális gáz lapul (forrás: VGF)

 

A Mol ennek ellenére tavalyi állás szerint tizenhat kutatási koncesszióval területtel rendelkezik a Dunántúlon, Kelet-Magyarországon és a Budapestet keletről határoló régióban, vannak ígéretes mezői a horvát-magyar határnál vagy épp Kiskunhalas és Hajdúszoboszló térségében; de termelnek többek között a Szegedhez közeli Algyőnél, a zalai Nagylengyelben, illetve a Gödöllő melletti Gombán is.

Emellett jelen vannak Magyarországon magántulajdonú, illetve külföldi olaj- és gázkitermelők is, például az amerikai Ascent Resources, amely 2008-ban kezdte el a termelést a Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei Penészleken, vagy az O&GD Central, amely Szolnok környékén, Szandaszőlősnél és Alcsiszigetnél tevékenykedik 2019 óta.

A Mol azonban üzletileg nem különösebben látja értelmét az innovatív, drága technológiák tömeges bevetésének, azokat csak néhány helyen alkalmazzák – például Algyőn, ahol polimer harmadlagos besajtolásával próbálják kiszorítani a kőolajat és a földgázt a föld alól, illetve az Északi-tengeren bevált módszerrel föld alatti jótékony baktériumok segítségével próbálják megmozdítani az olajkészletet.

Ipari mennyiségben azonban a nem konvencionális módszerekkel kitermelhető földgáznak nem ment neki, és ezzel egyáltalán nem lóg ki a nemzetközi trendből –

a drága rétegrepesztéssel egyelőre csak Észak-Amerika dolgozik nagy léptékben.

Sokkal inkább foglalkoznak viszont azzal, hogy a kiürült földgázmezőkbe szén-dioxidot próbálnak visszasajtolni, s ezzel mérsékeljék a magyarországi olaj- és gázipar környezeti lábnyomát. A fosszilis energiahordozók kivezetésének korában a Mol feltehetőleg – hacsak óriásit nem fordulnak a nemzetközi szelek – nem fog nagy erőfeszítéseket tenni a drága nem konvencionális gázkitermelés irányába.

A Mol inkább igyekszik korlátozni a magyar kitermelés csökkenését, és eladja a hazai gázt részben a lakosságnak, részben a tiszaújvárosi vegyi kombinát energiaigényét fedezi vele abban a 3-4 évtizedben – amíg még elegendő az itthon kitermelhető konvencionális gázvagyon.

Összesen 149 komment

Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi.

A cikkben írják, hogy nálunk ezek a gáz- és olajmezők jóval mélyebben vannak, illetve a repesztéses technológiát csak az USA használja. Biztosan ki lehetne fejleszteni hozzá technológiát, csak lehet, hogy évtizedekbe kerülne, és mondjuk egy évnyi GDP-vel lenne összemérhető a költsége, és ki tudja, hogy egyáltalán lehet-e még földgázt égetni erőműben mondjuk egy évtized múlva. Szóval túl sok a ha, túl nagy a kockázat, még az is lehet, hogy ennél még a napelemek osztogatása a lakosságnak is olcsóbb.

Ja, a 193 ENSZ nemzetből 37 szankciózik, létszámban töredéke a többinek...

Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

Bejelentkezés