Vissza a De Gaulle-i hagyományokhoz

Lovászy László Gábor írása a Mandiner hetilapban.

Húsz év után tudott újrázni egy elnök az Európai Unió második legnagyobb gazdaságának élén, a stabilitás és a biztonság jeleként. Franciaországban, ahol mindig is nagy volt a változásra való hajlam. Növelte Macron ázsióját, és megerősítette vezető szerepét az uniós döntéshozatalban, hogy országa tölti be az EU soros elnökségét. A vélemények mindazonáltal megoszlanak, hogy mennyit is ér a macroni 57 százalék a kétfordulós választási rendszerben, amelyben a szélsőjobbnak tartott (bélyegzett?) jelölt a szavazatok alapján jelentősen növelte támogatottságát, míg a hivatalban lévő elnök vesztett belőle az öt évvel ezelőtti helyzethez képest. Az orosz–ukrán háború tehát nem erősítette, hanem gyengítette az újrázó elnök politikai felhatalmazását – főleg ha számításba vesszük azt is, hogy az 1969-es elnökválasztás második fordulója óta ez volt a legalacsonyabb részvétellel megtartott választás.

Nem tudni, hogy a kontinens területén zajló háború az általános fegyverkezésen túl milyen konkrét következményekkel jár majd Európára és Francia­országra nézve, különösen akkor, amikor az unióban leginkább a fogyasztók fogják megfizetni a konfliktus árát. Kérdéses, hogy a harctéren kívül milyen módon lehet megvédeni egy ország szuverenitását, az ugyanis már régen túlmutat a határátkelőkön és sorompókon. Ráadásul a szuverenitás mint fogalom mélyen gyökeredzik a Charles de Gaulle-i hagyományban is, a tábornok múltja és tovább élő jelene meghatározó a francia belpolitikában is.

Ha már szuverenitás, kezdjük rögtön az energiával. Franciaország bár jóval kevésbé függ az orosz energiahordozóktól, mint Németország, nem engedheti meg magának, hogy lemondjon az orosz piacról. Nem véletlen, hogy Macron egyenesen kérlelte a francia cégeket, ne vonuljanak ki, mert rögtön lesznek más országok, például Kína, amelyeknek a vállalatai azonnal a helyükbe lépnek. Akárcsak Afrikában, ahol az egyre inkább fellángoló franciaellenesség miatt az orosz befektetők és vállalatok ugrásra készen várnak.

Franciaországban az utóbbi napokban egyértelművé vált, hogy az energiaszuverenitás nem képzelhető el az atomenergia nagyobb mértékű használata nélkül. Ezért is hirdette meg Macron a francia reaktorprogramot. Kizárólag megújuló forrásokból származó – különösen a szél- és foto­voltaikus – energia előállítására vállalható költségekkel nem lehet elegendő kapacitást kiépíteni a közeljövőben. A nukleáris energia sikeres jövője viszont elválaszthatatlan a kutatás-fejlesztéstől, melynek egyik kiemelt feladata a radioaktív hulladékok mennyiségének minimalizálása, a minél rövidebb és zárt fűtőanyagciklus kialakítása – ebben mi, magyarok is érdekeltek vagyunk.

Fontos azt is látni, hogy Franciaország bizonyos szempontból a német attitűdöt vette fel korábban, amikor az atomenergiáról esett szó. Így állhatott elő az a helyzet, hogy az utóbbi két évtizedben oly­annyira elöregedett a reaktorpark, hogy lényegében rendszerszintű kockázatról lehet beszélni. Sőt, az áramelosztó hálózat bővítése és rekonstrukciója is elmaradt – ennek egy része még közvetlenül a második világháború után épült ki, az utolsó jelentős bővítés a nagy reaktorépítési hullám, a magyar rendszerváltozás idején ért véget. Napjainkban ezért folyamatosak a meghibásodások, az ötvenhat blokkból már tizenkét egység működésképtelen. Az energiatermelési szint gyakorlatilag három évtizedet esett vissza – akkor a francia bruttó hazai össztermék még csak a fele volt a mostaninak. Ez azt jelenti, hogy egy átlagosnál hidegebb téli időszakban ma már a szénerőművek bevonása nélkül nem lehet kielégíteni a teljes áramszükségletet. (Ami az atomenergia alapjául szolgáló uránt illeti, arra még az USA sem vet ki szankciót, hiszen az biztosítja az olcsó áramot az ország jó néhány államában.)