Lemmingek Európája – a szuicid szankciókról

Elöljáróban: az igazi lemmingektől ezúton kérek bocsánatot, a legendás, tengerbe ugrálós tömeges ugrálásuk ugyanis kamu sztori, egy ötvenes évekbeli, Disney-féle „dokumentumfilm” megrendezett jelenete volt, a természeti valóságban ilyen jelenségről nem tudni.

Olyan méretes fake news ez, mondhatni, mint oly sok minden manapság az ukrajnai háború körül.

A Disney-féle lemminghoax

A szuicid hajlamú lemmingek képe mégis itt motoszkál bennem, amikor az elmúlt napok európai szankciós híreit olvasom és értelmezem.

Igen, mint a fake lemmingek, úgy kezd Európa felsorakozni a tenger partján,

Egészen beteg, perverz, élettől és józan észtől elszakadt, történelmi tudáshiányos, ön- és közérdekellenes az az európai uniós szankciós politika, amibe Brüsszel most belelovallja magát.

Egészen perverz, hogy az orosz vezetés Ukrajna-ellenes katonai agressziójától, annak elítélésén, Ukrajna segítésén és a saját nyugati politikai és katonai szövetségeink – nagyon is helyes – megerősítési szándékán át

Izomból, életveszélyes eszközökkel és célokkal.

Minket, kelet-közép-európai országokat, akiknek az a történelmi örökségük és jelen adottságuk, hogy sok szempontból, különböző arányban, de ki vannak szolgáltatva az orosz energiának, gáznak és olajnak.

Hogy a fenébe jutottunk el az orosz agresszióval Ukrajna ellen induló háborútól addig, hogy a háborúért nem felelős, önmagában már a háború miatt súlyos terheket viselő, gazdasági növekedéstől és politikai mozgásterektől eleső, földrajzi elhelyezkedésük és jelen infrastrukturális rendszerük miatt hátrányos, beszorult helyzetben lévő uniós tagállamokat saját szövetségi központjuk kezdi el szuttyongatni, szuicid lépésekre kényszeríteni?

Brüsszel nem Moszkva, elvileg. De mégis Brüsszel az, ami a legújabb olajszankciós tervekkel olyan teljesíthetetlen, alapvető állami, gazdasági, társadalmi működésünket megrendítő feltételeket állít elénk,

És ez döbbenetes, ez botrányos.

Diverzifikálni kell energiaforrásainkat? Igen – és Magyarország, az Orbán-kormány ezen dolgozott az elmúlt 12 évben, gázvezetékeinkkel, interkonnektorainkkal elmentünk minden irányba a falig, a saját országhatárainkig. A többi nem rajtunk múlik, hanem például Horvátországon, Görögországon vagy épp Románián.

Legyünk alkalmasak könnyedén átváltani az orosz olajról egy másfajta olajra és az ehhez szükséges technológiákra, átállítva komplett üzemeket, finomítókat, mindent, ami ehhez szükséges? Igen! De ehhez, könyörgöm, idő kell – óriási infrastrukturális beruházások, sok tervezés, anyag és építkezés! És minden lehetséges energiaforrás és közvetítő útvonal biztosítása, hogy az olaj el is jusson hozzánk, tengereken meg idegen országok során keresztül.

Időt kérünk hát!

És mindez nem azért történik, mert ez a geopolitikai és materiális szükségszerűségünk, vagy mert ez a legracionálisabb döntés a lehetőségek között. Nem, ez politikai, ideológiai és morális okokból történik. Óriási befektetések árán drágább – és egyébként környezetszennyezőbb – utakon juthatunk majd energiához ahhoz képest, mint ami egyébként rendelkezésre áll. És nem most, hanem majd, valamikor.

Miindez már eddig is a reálpolitikai önsorsrontás történelmi léptékű példája.

És az olajfekete, ragacsos sűrűségű feketeleves még csak ezután jön: hogy még a fenti döntések, intézkedések és beruházások végső, politikai, ideológiai és morális oka,

Az orosz-ukrán háború nem, csak a mi nemzetgazdaságaink és társadalmaink működése.

Ha Európának nem kell, Oroszország előbb ad hoc megoldásokkal, majd szépen kiépülő új infrastruktúrával eladja olaját meg gázát másoknak. Elég, ha csak Kínával erősíti meg most még gyerekcipőben járó energiapolitikai kapcsolatait – a kelet-ázsiai óriás végtelen étvággyal fogja a következő évtizedekben felzabálni Oroszország energiaforrásait. A kínai tőke meglesz a beruházásokhoz, az orosz energiaforrás is meglesz Kína ellátásához.

Oroszország háborúja nem fog leállni attól, hogy Brüsszel elzáratja az olajcsapokat a kis kelet-közép-európai országok irányában. Mi fogunk leállni ettől.

Oroszország tovább fog háborúzni, amíg a mostani orosz vezetés azt látja, hogy ez áll érdekében – és közben Moszkva kiépíti más irányba a politikai és fizikai kapcsolatrendszereit.

És nem majd, a jövőben valamikor, hanem itt és most.

Miből lesz olaja a magyar iparnak, gazdaságnak, logisztikának, az egész magyar társadalomnak idén, jövőre, a következő években? Mi lesz a gázellátásunkkal, ott még mivel fognak előrukkolni Brüsszelben?

És még így is, mindent, de tényleg mindent ki lehet találni, és azt akár meg is valósítani – csak 

1) energiaforrás kell hozzá, hogy mind olajból, mind gázból egész Európa el legyen látva biztonságosan, nem minimumszinten, hanem további növekedési lehetőségekkel, nem orosz forrásokból (apróság...); 

2) aztán pénz kell, felfoghatatlan mennyiségű pénz a nagy infrastrukturális átállásokhoz (szintén apró kis dolog...);

3) és idő, idő meg idő! Évek. Egy évtized. Tervezés, építkezés, üzembe helyezés. Nemzetközi együttműködéssel, új közös célok megfogalmazásával, egyetértésre jutással majd közös munkálkodással. (A történelem arra tanít minket, hogy ez mindig meg is történik, testvér lészen minden ember, az oroszlán együtt hál a báránnyal, satöbbi, ugye.)

Ha ezeket a szankciós terveket keresztül verik Brüsszelben, tényleg történelmi példa leszünk a jövő emberisége számára: ez volt az a kor, amikor egy komplett szövetségesi rendszer – nevezhetjük akár birodalomnak is –

amikor ellenfele épp támadásban van ellene. 

Amikor egy politikai szövetség olyan szankciókat akar elfogadni, ami saját magát rosszabb helyzetbe hozza, mint szankcionálni kívánt ellenségét.

Mindezt leírom, visszaolvasom, és tényleg nem hiszem el.

Most, 2022 májusában egyelőre olyanok vagyunk, mint a legendabeli lemmingek, sziklapárkány szélére szorulva, tülekedve, egymást böködve a szakadék szélén – hogy aztán egyesével zuhanjunk bele, saját lemmingtársaink tehetetlenségi erejétől hajtva.

A távolban medvék, rétisasok és sárkányok köröznek, jófajta lakomára készülve belőlünk.