Pár napja pedig a gonzo újságírás Bruckner Szigfridje, az idegesítően vonalassá vénült Szily László méltatlankodott a magyarok visszamaradott gondolkodásmódján, miszerint a haladó világgal szemben egy felmérés alapján mi küldenénk a legkevésbé katonákat Ukrajnába. Horribile dictu, még az ukrán hadsereg felfegyverzését is mi ellenezzük a legjobban, sőt, a barbár és végletesen defetista mentalitásunk folytán mi érezzük a legkevésbé a saját ügyünknek a háborút.
Első blikkre a fentiek markánsan igazságtalan, ugyanakkor önálló megállapítások. Jobban szemügyre véve azonban ezek egy közös, frissen épített ellenzéki narratívában azért összeérnek. Alapfelvetése e kijelentéseknek, hogy a magyar nép autonóm gondolkodásra képtelen, egységesen elmaradott massza, ami végtelenül káros, áporodott beidegződései szerint nyilvánít véleményt.
Afféle jó kis néplélektani koponyaolvasás, amire Lombroso is elismerősen csettintene.
Közös vonás, hogy a megnyilvánulásokból átsugárzik az a vélelmezett baloldali szellemi fölény, amivel az SZDSZ is törékeny üvegtoronyba emelte magát, hogy aztán teljesen elszakadjon a realitástól (és a választói akarattól). Az ilyen valóságtól való elrugaszkodások, szellemi felülpozícionálások ugyanis később rendre megbosszulják magukat.
Szinte tapintható a sértett kivagyiság, a magát a tömeg felé emelő önérzetes próféta nézőpontja, „a mi jobban tudjuk, mi kell a magyarnak” attitűd. Az ellenzéki gyászmunka egyik karakteres iránya ez a hamis intellektuális és erkölcsi fölényérzet, míg természetesen léteznek egyéb utak is (lásd még: Mérő László megvilágosodása).