Amire a háború ráébreszt minket

2022. április 20. 16:21

Héléne de Lauzun
The European Conservative
A háború az ember által okozott sötétség bugyraiba taszít bennünket, de egyúttal lehetővé teszi, hogy elfeledett örök igazságokat támasszunk fel. Köztük azzal a ténnyel, hogy a nő valóban az élet szentélye.

Hélène de Lauzun az École Normale Supérieure de Paris-n végezte tanulmányait. Francia irodalom és civilizáció kurzusokat tartott a Harvardon, a Sorbonne-on doktorált. A Histoire de l’Autriche [Ausztria története] (Perrin, 2021) című mű szerzője.

De Lauzunnel készült interjúnkat a francia választásról itt olvashatják.

A szerző a The European Conservative számára írt cikket az ukrajnai háború mai társadalmi tanulságairól, melynek fordítását itt közöljük.

***

Úgy tűnt, kontinensünk, Európa már rég elfelejtette, milyen a háború. Bellona azonban soha nem hagyta el földjét teljesen, noha a nagylelkű utópisták hisznek abban, hogy Európa – értsd: az Európai Unió – 1945 óta békében él. Annak ellenére, hogy az írek, a szerbek és a horvátok tapasztalatai igencsak feltűnő ellenpéldákként állnak előttünk. 

Az ukrajnai válság vad, brutális erővel jelzi számunkra a háború visszatérését a Nyugat tudatába.

A szimbolikus események nagyságrendje, az érintett területek nagysága, és a harcok elől menekülők óriási száma immár nem teszi lehetővé, hogy ésszerű határok közé szorítsuk a konfrontációt. Egyre nehezebb védekeznünk ellene, azzal nyugtatva magunkat, hogy végső soron ehhez az egészhez nem sok közünk van, s csupán annak a néhány sajnálatra méltó embernek szerez borzalmas pillanatokat, akiket szerencsétlenségükre ott helyben érint a felfordulás.  

A háború bizony visszatért az életünkbe – elválaszthatatlanul a bűn bélyegét hordozó emberi élet örök körforgásától. Emlékeztet néhány nyilvánvaló tényre, amelyek nem mindenkinek tetszenek.

Így történhetett, hogy kényelmes nádfonatos karosszékében üldögélve Saint-Germain-des-Prés mellett, a francia regényíró és szerkesztő, Geneviève Brisac egy cikket tett közzé a híres-nevezetes Le Monde hasábjain, hogy élénken tiltakozzon a háború gátlástalansága ellen,

amely, idézem, „visszahozza a régi sztereotípiákat”.

Itt természetesen a nemi sztereotípiákra gondol a szerző: „bátor férfiak, zokogó nők” – egyenesen horrorisztikus! 

A konfliktus legelső napjaiban Ukrajna – egy kelet-európai ország, amelynek elvileg a nyugati progressziót a reakciós Oroszország ellen védelmező végvárnak kellene lennie – olyan intézkedést hozott, amely a lehető legretrográdabb és a lehető legdiszkriminatívabb: a tizennyolc és hatvan év közötti férfiaknak megtiltotta, hogy elhagyják az országot.

Hogyan eshet meg ilyesmi 2022-ben, egy olyan időszakban, amikor Európának a haladás fénylő csillagjaként kellene tündökölnie, világosságot gyújtva az emberek tudatában a nemek, vagy inkább a társadalmi nemek egyenlőségét illetően, még a legkeletibb végeken is?  

Február huszonnegyedike, csütörtök óta az ukrán férfiak nem hagyhatják el az országot, mert harcolniuk kell. Hogy megvédjék a hazájukat. Ezt hívják általános mozgósításnak.

És a haza védelme, Ukrajnában legalábbis, férfimunka. 

Tűrhetetlen!

Ennek az erkölcsileg kifogásolható döntésnek a következtében a nőknek kell gondoskodniuk a gyermekekről. És ők görcsösen szorítják magukhoz kicsinyeiket, szeretetet és nélkülözhetetlen emberi melegséget nyújtva nekik, egyedüli barikádként a talpuk alatt összeomló világban, ahol minden elveszni látszik. A gyermek pedig megtalálja, legalább egy pillanatra, a legelső menedék, az anyaméh kiterjesztését, archaikus reflexét érzékelve egy olyan erőnek, amely összehasonlíthatatlanul jelentősebb Brisac, az írónő kisszerű életénél, amelyet a Café de Flore teraszán tenget.

Az írónő egészen biztosan sértve érzi magát, amikor a Lengyelországba vagy Magyarországra özönlő ukrán menekülteket látja. Túlnyomó többségük nő és gyerek, akik a férfiakat hátra hagyták, hogy harcoljanak, s akik tudják, nekik máshol van dolguk. Védelmezik a gyermekeiket, a mi feladatunk pedig az, hogy védelmet biztosítsunk nekik. A lengyelországi vasútállomásokon a helyiek babakocsikat adnak a menekülő anyáknak, hogy pihentetni tudják fáradt karjukat.

Nyugati keresztény antropológiánk egyik alappillére az özvegy – az egyedülálló nő – és az árva védelme.

Kitüntetett locus, hosszú évszázadok óta az emberi méltóságról alkotott fogalmunk kifejeződése. Az „özvegyek és árvák” mostani látványa miatt okkal kiáltunk botrányt. 

Pár hónappal ezelőtt valahol a francia vidéki sajtóban megjelent egy cikk, amely fiatal afgán menekültek—leginkább férfiak—csoportját szólaltatta meg, akik éppen röplabdáztak a Loire-Atlantique egyik tengerparti strandján. Szomorúságuknak adtak hangot amiatt, hogy elhagyták családjukat, feleségüket és gyermekeiket: „Leküzdhetetlen szomorúságot érzek, amikor a családomra, a feleségemre és kéthónapos kisfiamra gondolok, akik Kabulban maradtak”  mondta egyikük. Ebben az esetben természetesen nyoma sincs a nemi sztereotípiáknak. Nem maradnak hátra a férfiak, hogy harcoljanak, nincsenek a háború elől zokogva menekülő nők. Ezt a jelenetet az írónő nyilván a nemi sztereotípiák sikeres dekonstrukciójaként üdvözölné.

A világhálón jelenleg olyan fotók özönével szembesülünk, amelyekről nem hittük volna, hogy 2022-ben lehetségesek. A búcsú képeivel;

fiatal férfi hajol le, hogy megcsókolja szeretteit, akiket nem biztos, hogy viszontláthat.

Családokról készült képekkel; egy apa öleli apró gyermekeit, akik megtanulják, hogy a haza védelme olyan kötelesség, amely fontosabb az összes többinél. Induló vonatokról készült képekkel; zsebkendővel integetnek, hullanak a könnyek. Az ilyen jellegű fotók mögött nincs Instagram trend. Francesco Malavoltát, az ENSZ Nemzetközi Migrációs Szervezetének munkatársát megdöbbenti „a menekülő nők, az öregek és a gyerekek puszta száma”, akiket nap mint nap érkezni lát, „miközben a férfiak arra kényszerülnek, hogy hátra maradjanak, és harcoljanak a hazájukért”. Ha az általa készített anyagokban rengeteg nő és kisgyermek látható, továbbá búcsúzó apák is, „ez nem azért van így, hogy az emberek érzelmeire hassak, hanem mert pontosan ez a valóságos helyzet a terepen” – állítja határozottan.  

Ezek az erőteljes fotók felidézik azt a rengeteg könnyet is, amelyek évezredes történelmünket és képzeletünket alakították. Mennyi festmény, mennyi teleírt papírlap mutatja be az elválás pillanatát, amikor háborúba kell menni, és magára marad a család!

Mennyi dal szól az aggódó, férjét harcból hazaváró asszonyról! 

„A háborúk elsöprik a haladást, a korábbi világba löknek vissza minket” – töpreng Geneviève Brisac, az írónő. 

Nos, éppen ez a probléma a hozzá hasonló progresszívek gondolkodásmódjával. Mert mindez egyáltalán nem egy múltbéli világról szól, nem valami maradi állapotról, amelyből és amelytől majd megmenekít minket az európai forrásból finanszírozott átnevelés és propaganda.

Éppen ellenkezőleg, mindez megingathatatlanul része az emberi természetnek, olyasvalami, ami az emberi szívbe van írva, és

amely felett – akár tetszik, akár nem – nincsen hatalma sem az időnek, sem a történelem borzalmainak.

Bár a háború az ember által okozott sötétség bugyraiba taszít bennünket, egyúttal lehetővé teszi, hogy elfeledett örök igazságokat támasszunk fel. Köztük, tiszteletben tartva Geneviève Brisac, az írónő véleményét, azzal a ténnyel, hogy a nő valóban az élet szentélye. Amiért mindannyian hálával tartozunk. 

Összesen 16 komment

Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi.

Az tényleg fura, hogy míg egyes háborús övezetekből - állítólag a háború elől - pont a fiatal férfiak menekülnek el, addig Ukrajnából a nők, gyerekek és az öregek.

Ez utóbbi tűnik normálisnak, még ebben a nem normális helyzetben is.
A nő életet ad, óv, nem pedig elvesz, vagy erre bíztat.

Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

Bejelentkezés