Magabíró Magyarország: bemutatták az új Kommentárt

A magabíró Magyarországról szóló friss Kommentár-lapszám bemutatóját tartották meg a Magyar Nemzeti Múzeum dísztermében. A bemutatót L. Simon László, a Magyar Nemzeti Múzeum főigazgatójának köszöntője, illetve Schmidt Mária történész, a Terror Háza főigazgatójának és Lánczi András filozófusnak beszéde nyitotta meg; majd Békés Márton történész, a Kommentár főszerkesztője, G. Fodor Gábor politikai filozófus és Giró-Szász András politológus beszélgettek. A beszélgetés moderátora Horváth Szilárd, az M5 műsorvezetője volt. 

L. Simon László bevezető beszédében az önálló magyar állami létet ezeréves értéknek nevezte. Mint mondta: a saját tengelye körül forgó, ugyanakkor a világot éberen figyelő Magyarország eszméjéért dolgozik a Kommentár szerkesztősége is, melynek ő maga alapító tagja.

Schmidt Mária beszéde szerint

ez a szuverén és demokratikus Magyarország ígérete volt. Schmidt sokáig azt hitte, hogy „legyőztük a kommunizmust”, és csatlakoztunk a szabad világhoz, melyet idealizáltunk. Azonban Augusto Del Noce írásait olvasva rádöbbent, hogy a marxizmus már teljes győzelmet aratott Nyugaton, a kommunizmust, mint végcélt elengedték, és egy „kommunistátlanított marxizmust” hoztak létre. 

A fordulat talán még 1989 előtt megtörtént, véli Schmidt, mégpedig Kínában: először ott lett a marxizmus az államirányítás eszköze, melyet összeházasítottak a neoliberalizmussal. A poszt-’68-asok Kínára tekintettek, amiből mi nem sokat láttunk Magyarországon. Ezért az a Nyugat, amihez megérkeztünk, nem a Ronald Reagan-féle patrióta, keresztény hitvalló Amerika volt, hanem az ateista, relativizáló, az egyre fejlődő történelem marxista hitvallását követte. Az amerikanizáció folytatása szuverenitásunk feladását jelentené, ezzel áll szemben Orbán Viktor miniszterelnök saját útja, melyet anno Tusványoson hirdetett meg 2014-ben. 

Lánczi András szerint a magyar filozófia gazdag hagyományt hagyott hátra, melyet ismernünk kéne. Lukács György és Babits Mihály 1911-es vitája a Nyugat hasábjain megfogta a lényeget, ami miatt a filozófia sokak számára gyanús volt: Lukács ismeretlen és a magyar helyztere kevéssé releváns német szerzőket idézett, Babits pedig megkapta, hogy nem olyan jártas a filozófiában, mint azt hiszi. Létezik egy másik budapesti iskola, mely antimarxista volt, Lukács tanaival szemben állt, Szabó Lajos és Tábor Béla képviselte ezt, de ma alig ismerik őket. Lánczi Kecskés Pálra is felhívta a figyelmet, aki a házasság válságáról írt: a család alapja az otthon, és a legtöbb mai embernek a szó szoros értelmében nincsen otthona, ebből fakad a házasság tagadása és a szabados magánélet hirdetése.

A beszédeket a kerekasztal-beszélgetés követte, melyet Horváth Szilárd vezetett. G. Fodor Gábor Kommentárba írt friss cikke nyomán feltette a kérdést, hogy elképzelhető-e, hogy egy német vagy francia lemondjon nemzeti szuverenitásáról? G. Fodor szerint a politikában minden a gondolattal kezdődik, ebből fakad az erő, mely a folyóiratba írt, formabontó esszéjének fő témája is. Giró-Szász Andrásnak a Kommentár friss számába írt cikke szerint főleg egy cselekvő államra, a másoktól való függés visszaszorítására, a munka középpontba állítására, illetve a szuverenitás megteremtésére van szükség. Mint most tisztázta, a nyugati állampolgár már nagyon régen nem szuverén.

Az erkölcstelen ember kellett a totalitárius diktatúrák létrejöttéhez, de az elmúlt évtizedben

és lehetőségünk van, hogy a nagy kerekek közé „ékeket” rakjunk.

Békés Márton szerint a világtörténet hosszú és nagy, látszólag a magyar filozófiatörténetnek nem sok köze van hozzá. Pedig valójában a világ történelme nagyon kicsi, és a magyar gondolatok tárháza nagyon nagy. Demeter Szilárd szokta mondani, hogy a magyar filozófia a költészetben van – idézte Békés. Egyes magyar verseken hosszan el lehet gondolkodni, filozófiai objektumként lehet fejünkben forgatni. A magyar nem a kis nyelvek közé tartozik, létszámában valóban nem beszéljük százmillióan, de rétegében, kifejezőségében, szinonimáiban, kötőerejében sok nyelvet leköröz. A politikai cselekvés alapja a nyelv, maga az önerő is tömör, rövid üzenettel bír.

Békés szerint nyugaton elitválság van, az elitek kialakulása egy körforgásos szociológiai folyamat. Az elitet ki kellett nevelni, meg kellett tanítani a vezetésre, ennek spirituális, gazdasági vetülete is volt. Nyugaton a ’68 utáni események miatt nagy politikusok már nincsenek, a régi nagy példáknak, Charles de Gaulle-nak, Helmut Kohlnak vagy Ronald Reagannek nincsenek utódjai, például Merkel után konkrétan nem maradt semmi.

Eközben Magyarországon más helyzet van: a jelenlegi elit összetart, közös kultúrából jönnek, közös nyelvet beszélnek. A magyar ellenzék elitje egy közösségnélküli közegből jön, a világra nem reflektálnak, a Nyugathoz igazodnak, és bár „a baloldal problémáival csak távolról kell foglalkoznunk”, Békés szerint érdemes elgondolkodni, hogy ez miért alakult úgy.