Mire jutott mostanra a feminizmus?

„Nők vs. feminizmus” címmel folytatódott az MCC Budapest Summit eseménysorozata, ahol a meghívott vendégek, Csisztu Zsuzsa, a Magyar Sportújságírók Szövetségének alelnöke, lapunk munkatársa; Katy Faust író, a Them Before Us gyermekjogi szervezet alapítója; Sophia Kuby, az ADF stratégiai és képzési igazgatója és Joanna Williams, a Cieo agytröszt igazgatója volt. Az eseményt Pálfalvi Noémi, az MCC szenior nemzetközi kapcsolatok koordinátora moderálta. A beszélgetés apropóját Williams most magyarul megjelent, azonos témájú könyve adta.

A szerző tisztázta, hogy fiatalon feministának tartotta magát, és úgy látta, hogy mindent megtehet. Csak később látta, hogy vannak korlátok, de ezeket a feminizmus támasztotta, amely áldozatként írja le a nőket. Azt hazudták neki, hogy nem kap ugyanannyi fizetést, hogy zaklatják, és hogy ha anya lesz, az rossz lesz neki és a világnak is. A feminizmus tehát hazudik azzal kapcsolatban, mennyi lehetősége van a nőknek, és eközben férfiellenes is.

Csisztu Zsuzsa szerint a sportújságírás férfitúlsúlyú, nemzetközileg a nők szerepe itt 10%-os. Ez az egyik utolsó terület, amely a férfiaké, és ő nem is akarja elvenni tőlük, csak sikeres akar lenni. Nyilván segített, hogy volt olimpikon, ezért más hangon szólal meg, meg tudja érteni az atlétákat. De ez nem elég, profinak is kell lenni. Csisztu nem akart választani az anyaság és a karrier között, nem tetszett neki, hogy karrieristának nevezik, mert lelkes a munkájával kapcsolatban. 

Kuby szerint meg kell érteni a kritikai gondolkodást, látni kell ezzel a szemmel, mert csak így lehet küzdeni ellene. A feministák is háborúznak egymással, a transzokat kizáró feministákat – TERF-eket – támadják, tehát nem beszélhetünk egységes mozgalomról. Azon sem tudnak kiegyezni, mi a feminizmus. De ez nem baj, legalább elgondolkodunk rajta, tényleg velük akarunk-e tartani. A női életnek ciklusai vannak, lehet, hogy éppen nem ugyanannyit keres egy nő, mint egy férfi, de lehet, hogy most jött vissza a gyereknevelésből. Magyarország szerinte egy pozitív kis sziget, jó családpolitikával. 

Faust szerint a feministák azt mondják, olyannak kell lenni, mint a férfiak, hogy egyenlők legyenek velük. Most már persze azt is mondják, hogy a férfiak is lehetnek nők. Ez fektette le a szörnyű genderzavar alapját. Az egyenlőség nem egyenlő az ugyanolyan mivolttal, utóbbi tagadja a női testet, a női valóságot. A leginkább szabad társadalmakban is tipikus női döntéseket hoznak a nők, nyugaton is inkább otthon maradnának a gyerekekkel. Ha szabadak a nők, továbbra is családközpontú vagy emberközpontú munkákat választanak.

Williams szerint az eltérő osztályokhoz tartozó nők élményei eltérők. Egyes helyeken betiltották, hogy csinos nők díjakat osztanak ki versenyek után, pedig ez a szegény nőknek igenis kitörési lehetőség volt. Lehet, hogy a középosztálybeli nők szívesen visszamennének az irodába a gyereknevelésből, de ha egy nő a gyárban dolgozik, talán inkább maradna otthon. „A feminizmus semmit sem kínál a munkásosztálybeli nőknek.” A feminizmus ma az identitáspolitika és az áldozati kultúra legrosszabb kombinációja, szentségtelen szövetséget alkotnak, melynek a végén már az sem világos, mi is az a nő. 

Faust kifejtette, hogy a feminizmus a biológiai valóság ellen dolgozik. Azt állítja, hogy a szexuális szabadsághoz úgy kell viselkedni, mint a legrosszabb férfiak. Azt állítják, hogy a nő is „ott hagyhatja” a terhességet, mint ahogyan egy férfi is el tud sétálni, nevezetesen az abortusszal, mely a gyermekek jogainak legszörnyűbb lábbal tiprása. A nők a feminizmust áldozatai, a férfiak is azok, mert háborúznak ellenük, de főleg a gyermekek az áldozatok. Persze vannak tényleg elnyomott nők, ők azok, akiket a nemük miatt elvetetnek, akiknek nemi szerveit megcsonkítják, akik nem kapnak oktatást, értük kéne valójában felszólalniuk a feministáknak.

és azt mondják, hogy „a női mivolt nem egy ruha, amit felvehetsz”.

Nekik sok veszíteni valójuk van, és Faust tartja is velük a kapcsolatot, mint ahogyan olyan feministákkal is, akik inkább az afgán nők oktatási lehetőségei miatt aggódnak. Williams szerint ha Angliában kislányokat zaklatnak bevándorló férfiak, akkor a lapok hallgatnak, de ha kiderül, hogy egy fehér, középosztálybeli női újságírót megsimogatott egy férfi húsz éve, akkor az címlapsztori. A liberális média nem szereti a színes bőrű elkövetők női áldozatait – egyfajta hierarchia alakult ki, ebben is.

Nyitókép: Christoph Burgstedt / Science Photo Library / AFP. Illusztráció.