Konkrétan ezen a héten – vagy az utóbbi egy hónapban – mi történt az Alapítványnál, mit sikerült elérniük?
A VDTA közleményben állt ki a közösség elleni uszítással vádolt Hess Dénes atya mellett, frissen megalakult jogi szárnyunk, a Budapest Bizottság (BPB) pedig felajánlotta a ferences atya jogi védelmét. Szintén közleményben tiltakoztunk a Magyar Pszichiátriai Társaság és a Magyar Pszichológiai Társaság gyermekvédelmi törvényt támadó közös állásfoglalása ellen, felszólítva ezeket a szervezeteket, hogy hozzák nyilvánosságra az aláírók neveit, illetve támasszák alá tudományos érvekkel az állításaikat. Legfrissebb tényfeltáró akciónk nyomán pedig mára már sokan értesülhettek arról is a sajtóban, hogy a gyermekvédelmi törvény megkerülése érdekében érzékenyítő kurzust tartanak az ELTE-n. Ezt a cikksorozatot egyébként a következő hetekben folytatjuk.
Az VDTA talán leginkább alapnak tekinthető alapszava a „normalitás”. Csakhogy sokak szerint kétséges, hogy létezik-e (még) normalitás egyáltalán. Hiszen ez is egy a mostanra végletesen „problematizált” fogalmaink közül. Ráadásul amint kimondjuk, mintha máris halálosan megsértenénk valakit. Nem inkább egymással egyenrangú normalitásokról kellene beszélni?
Hogy röviden válaszoljak: létezik norma, bármit is próbálnak meg elhitetni némelyek a tömegekkel. A norma a szabály, a zsinórmérték, a viszonyítási pont. A norma a minta, a rend, az átlagos. Az írott és íratlan szabályokban lefektetett általános viselkedési elvárás, mint a hagyományaink, az illemszabályok, a jog, vagy akár a szokásjog. A normák egyszerre jelentik a keretet, a szabályozott viselkedés alapjait, és a szabadságot, mert a többség által meghatározott, elfogadott, kijelölt keretek között mindent szabad, semmi nem normasértő. Azzal, hogy a nyelvi relativizmus, a relativizmus totális diktatúrájának egyik fontos lépcsőfoka a „normalitás” fogalmát is elérte – ahogy ön fogalmazott: „problematizálta”, azaz összezavarta –, teljes káoszt idézett elő a nyelvhasználókban, az emberekben. Mára már teljes a fejekben a zűrzavar, mert a viszonyítási pontokat, az axiómákat iktatták ki a közgondolkodásból. A normák nemcsak léteznek, de egyfajta biztonságot is jelentenek. Az Alapítvány szótárában egyébként nem egyedül a normalitás kifejezés kapott főszerepet, hanem minden száműzött, kiforgatott, vagy épp eltorzított fogalom is.
Itt az ideje, hogy végérvényesen leszámoljunk a hazugság kultúrájával,
ami nem más, mint az egyes társadalmi csoportok érzékenységére való hivatkozással bevezetett PC-diktatúra. Azzal ugyanis, hogy nem nevezünk nevén dolgokat vagy megváltoztatjuk a szavak jelentését, nem szeretünk jobban... Nem leszünk toleránsabbak, sőt. Miközben nyelvi eszköztárunkat egyre inkább az eufemizmus jellemzi, lelkületünket ezzel párhuzamosan az érzéketlenség. Éppen azok, akik pacifikálták a szótárainkat, éppen ők terjesztik a lelkekben és a szívekben a gyűlölet, a kirekesztés és a megbélyegzés kultúráját! Legszívesebben mindent és mindenkit ellehetetlenítenének, aki nem „újbeszélül” gondolkodik és fogalmaz.
Milyen eredményekkel lenne elégedett az Alapítvány vonatkozásában? Mondjuk néhány év múlva.
Hogy én mivel lennék elégedett, az ebben az esetben nem mérvadó. Az alapítvány kuratóriuma – Földi László, Szabó Anett, Moys Zoltán, Kovács Zsolt és Trombitás Kristóf –, illetve a VDTA csapata a hosszú távú tervek tekintetében maximalista. Egyelőre azonban
nem győzelemre törekeszünk, csak harcba indultunk;
ha sikerül megállítani a fizikai, erkölcsi és biológiai határok felszámolására irányuló folyamatokat hazánkban, azzal mindannyian elégedettek leszünk.
Lesz még valaha saját tévéműsora?
Csak ha Isten is úgy akarja.
(Nyitókép: Mátrai Dávid)