A kommunizmus sem tudta megtörni családunk hazaszeretetét – Széchenyi Tímea a Mandinernek

2022. február 5. 7:01
„A legnagyobb magyar örökségét nemcsak ápolni, hanem folytatni is kell” – vallja Széchenyi Tímea. A családi örökségről, a névvel járó felelősségről, a 20. század hányattatásairól és a 21. századi reményekről beszélgettünk a Gróf Széchenyi Család Alapítvány kuratóriumi elnökével, a Mandiner új, A név kötelez című portrésorozatának első részében!

Kik a régi, neves fő- és köznemesi családok mai leszármazottai, azok, akik ma is sokat tesznek a családi örökségük és szellemiségük fennmaradása, s a közösség, a közjó érdekében? A név kötelez címmel portrésorozatot indít a Mandiner, elsőként Széchenyi Tímeát bemutatva.

***

Milyen rokonság fűzi a legnagyobb magyarhoz?

Jómagam Széchenyi István kisebbik bátyjának, Széchenyi Pálnak vagyok leszármazottja, ő az ükapám, „a legnagyobb magyar” pedig az üknagybátyám. Fontos megjegyeznem: szerintem kevesen tudják az országban, hogy

Széchenyi Istvánnak az egyenesági leszármazottja is Magyarországon él,

és az alapítványunk egyik kurátora, gróf Széchenyi Géza. Az ő nagypapája Széchenyi Ödön, dédapja pedig István.

A család már nem használja a gróf nevet.

Azért, mert tiltva van. Van egy 1947-es törvény, amelyet azóta sem változtattak meg. Ez a paragrafus az államosításkor született meg, és elvételezte az összes ingó- és ingatlantulajdont, valamint a nevünknek azt a részét, amely arra mutat, hogy valaki az arisztokráciához tartozik. A gróf, herceg, vitéz és egyéb címeket mindenkitől elvették.

Fotó: Ficsor Márton

Hogyan vészelték át a nagyszülei a kommunizmust?

Ők Magyarországon maradtak, nagyon nehéz életet éltek. Ahogy a családtörténetünket kutatom, folyamatosan, még most is sok olyan forrást találok, ami nagyon megérint. Sok mindennel szembesülök, amit gyerekként nem láttam, nem hallottam, mert édesapám eltitkolta, nem beszélt ezekről a keserves dolgokról.

Meg akarta önöket kímélni a keserű múlttól?

Igen, természetesen mindezt a mi védelmünkben tette, hiszen a kommunizmus az ő és nagypapám életének fájdalmas és kőkemény pontja volt. Most már értem, hogy miért. Egy nap jöttek a pártfunkcionáriusok és kitelepítették őket a házukból, annyit mondtak nekik: „van tizenöt percetek, fogjátok a motyótokat és szálljatok a teherautóba”. Mindegy, hogy kastély vagy lakás,

akinek így kell elhagyni az otthonát, egy életre szóló, generációkon átívelő tragédia,

amit nagyon nehéz feldolgozni. Nagyszüleimet azon a napon áttelepítették Gerendásra, és beköltöztették egy kulák családhoz. Egy szuterénében éltek hosszú ideig, ruhájuk alig volt, fürdésre sem volt lehetőség. Apukám innen járt iskolába, a családnak pedig valahogyan be kellett illeszkednie abba a miliőbe. Nem kereshettek pénzt, nem dolgoztak; de ők még ezek után is itthon maradtak, vállalva a nyomort és a megaláztatást. Egyszerűen nem is tudom, hogyan bírták ki.

Egyáltalán nem meséltek a szülei erről?

Nem. Apukám, amikor gyerekek voltunk és valami csintalanságot követtünk el testvéremmel, megkérdezte: „Tudjátok, hol töltöttem a gyerekkoromat?”

Akkor elmesélte, hogy egy trágyával felkent szobában élt néhány négyzetméteren a szüleivel.

De ez csupán halvány emléktöredék, kicsik voltunk. Tizennyolc éves korában édesapám elvesztette az anyukáját, az apukáját börtönbe zárták, és súlyosan meg is verték. Budapest egész területéről ki voltak tiltva, jó pár évig nem is jöhettek fel a fővárosba. Évekkel később Budaörsre tudtak költözni.

A kommunista hatalom foggal-körömmel küzdött az arisztokrácia ellen, de az is benne lehetett az üldöztetésükben, hogy megfosszák Magyarországot a történelmétől?

Annak az időszaknak az volt a jelmondata, hogy mindenkit tegyünk egyenlővé. Csakhogy itt valójában nem ez történt. Nagyapám bűne az volt, hogy arisztokrata földbirtokos volt, ezáltal a rendszer ellenségévé vált.

Azért is fosztották meg minden vagyonuktól a családomat, hogy ne legyen erejük, és ne tudják folytatni azt a gazdasági építkezést,

amit mindig is folytattak. A kérdésére válaszolva igen, az is benne volt, hogy ne létezzen a magyarság, a nemzeti öntudat, a kereszténység, hiszen nem lehetett templomba járni, nem lehetett tanulni.

Még ezek után sem hagyták el az országot?

Most úgy érzem, én sem tudtam volna elhagyni. Olyan erősen kötődöm szülőföldemhez, hogy egyszerűen képtelen lennék rá. Az édesapám és a nagypapám is ugyanígy érzett, talán ezt a hozzáállást őseinktől örököltük. A hetvenes években születtem: bár akkor is erős volt még a „Párt”, de picit jobb volt, hagytak minket élni, már normális otthonban nőttem fel, kapott állást édesapám is. Gróf Széchenyi Zsigmond, amikor Kádár János megkérdezte tőle, miért nem hagyta el az országot, azt mondta:

„Zsigaként elmehettem volna, de Széchenyiként maradnom kellett”.

Egyébként az ő édesapját is a kommunista rezsim ölte meg, gróf Széchenyi Viktort halálra verték a fogdmegek. Zsiga bácsi úgy találta meg őt az utcán, aztán nem sokkal később el is hunyt. Náluk is teljes vagyonelkobzás volt, a kastélyokat, a vadászati ereklyéit, mindent elvettek.

Ezek, mint a történelemkönyvekből tudjuk, javarészt nem a köz javára történtek.

Nem hát. Ha legalább odament volna! Az sem lett volna szép persze, de a hirdetett ideológiájuknak megfelelt volna. És a Széchenyi család nem a fukarságáról volt híres. István érdemeit nem is sorolom, hiszen remélem, ma is tisztában van a tetteivel minden magyar; de ott van fia, Ödön, aki megszervezte a magyar tűzoltóságot, ott a dédapám, Széchenyi Emil, vagy Széchenyi Zsigmond, és még lehetne sorolni. Ők mind-mind az országért, nemzetért dolgoztak, rengeteget építettek és adtak. Ezt az utat, örökséget próbáljuk mi is továbbvinni. Megtehették volna, hogy elvannak a vagyonukkal, hiszen

gazdagok voltak, földjeik, kastélyaik, házaik voltak, de harmóniában éltek a környezetükkel.

Nagycenken a mai napig él olyan család, akik a Széchenyieknél dolgoztak, és a házat, amiben élnek, a Széchenyiek vásárolták nekik, hogy legyen otthonuk. A temetőbe temetkezhettek, orvosi ellátásban és oktatásban részesültek. Gyakorlatilag teljes infrastruktúrával rendelkeztek, ez pedig az előző évszázadokban hihetetlen volt.

Ennek szellemében hozta létre a Gróf Széchenyi Család Alapítványt?

Ez számomra égi küldetés. Az alapítványunk mögött erős hit áll, ami komoly tartalommal párosul. Nyolc évvel ezelőtt szedtem össze a családot, amikor úgy éreztem, hogy most már lépni kell, tovább kell vinni az örökséget. Édesapám halála után szembesültem azzal, hogy mindaz, amit ő nem mondott el nekem, de bántotta és fontosnak tartott, az ezzel megvalósulhat. Szerencsére Gróf Széchenyi Géza – aki az alapítvány doyenje – is partner volt ebben. Képzelje, nem sokkal azután, hogy hivatalosan is létrejöttünk, a kezembe került Széchenyi Viktor körülbelül százéves levele, amelyben azt kéri a családtól: akárhogy is alakul a történelem, a jövőben hozzunk létre egy alapítványt.

Fotó: Ficsor Márton

Ez erős visszaigazolás lehetett.

Bár előtte sem volt bennem semmi kétely, hogy mi az utam, ez végképp meggyőzött. Roppant nehéz dolgom volt azonban, egyrészt mert nő vagyok, és eleinte nem vettek komolyan, másrészt mindenki azt kérdezte, hogy miért éppen most? Miért nem hamarabb? Eddig hol volt a Széchenyi család?

Erre mindig azt szoktam mondani: mert most jött el az idő. 

Támogatók voltak?

Bizonyos mértékig igen. De érdekes, a külföldön élő rokonságnál teljes falakba ütköztem. Gondolkodtam, hogy miért, és arra jutottam, nem érdektelenségből nem csatlakoznak hozzánk, hanem azért, mert nem értik meg a fontosságát ennek a küldetésnek. Azon csodálkoztak, hogy miért nem csinálja ezt már régóta a mindenkori magyar kormány.

A jelenlegi kormány nyitott a közös munkára?

Az eddigi tárgyalásaink során, a megszületett együttműködéseink alapján úgy gondolom, igen. Itt egy jó példa, hogy miért nekünk kell továbbvinni a család örökségét: Orbán Viktor, amikor találkoztunk, kicsit meglepődve állt velem szemben, és azt kérdezte: egyáltalán mi még élünk..? De nemcsak a miniszterelnök úrnak, sok kormányzati vezetőnek is az volt az első kérdése felénk:

„Jé, a maguk családja fennmaradt?”

Ezt valahol értem is, meg nem is. Ez egyben megerősített minket a munkánkban, hogy megmutassuk, a Széchenyi család nem halt ki István halála után. De fontos az együttműködés, hogy egy keresztény kormány is partner ebben.

Miért fontos, hogy keresztény legyen?

A magyar történelmünk résztvevőit kutya kötelessége a magyar kormánynak számba venni. Mindegy, hogy arisztokrata vagy más történelmi család, ez másképp nem megy, csak ha hagyományokat tisztelő keresztény államunk van.

Hogyan próbálja az alapítványa továbbvinni Széchenyi István örökségét?

Sok tematikus programunk van, amelyek azt a szellemiséget tükrözik, amit István is képviselt, és örömmel bólintott volna rá. Az Év Széchenyi Vállalkozója-díjat immár hetedik éve adjuk át. Igyekeztünk megnézni, hol van hiány, hol tudunk úgy megjelenni, hogy az jó szándékú, építő jellegű legyen.

Igyekszünk valami olyat adni, amiből a fiatalság is inspirálódik, motivációt kap.

Fotó: Ficsor Márton

A legtöbb ilyen kezdeményezésük gazdasági vonulatú.

Minden nemzetnek fontos, hogy jól működő gazdasága legyen. Ez az első számú dolog, amiben meg kell felelnünk, hiszen ha a gazdaság nem működik jól, akkor semmink sincsen. A legnagyobb magyartól ezt tanultam, az írásaiban ezt olvastam. Hiszem azt, hogy össze kell fognunk, és ne az legyen, mint a kommunista rendszer alatt volt, hogy elfordulunk egymástól, irigykedünk.

A család 2021-ben Széchenyi-évet hirdetett. Mozgalmas esztendejük volt?

Arra kértük az egész országot, hogy mindenki emlékezzen meg valamivel a magyarságáról, a legnagyobb magyarról. Szinte el sem tudtuk látni a feladatainkat, annyi helyre kellett volna menni, olyan sok felkérést kaptunk. Rengeteg iskola, óvoda és egyéb intézmény jelentkezett.

A Történelmi Magyar Családok Emléknapját immár negyedik éve rendezzük meg.

Ezzel azt a lelki terhet, amit a vállunkra rakott a történelem, beszélgetésekkel, találkozással és gyertyagyújtással, valamint ökumenikus istentisztelettel próbáljuk feloldani. Eddig a Nemzeti Múzeumban tartottuk ezt a napot, remélem, hogy legközelebb is ott fogjuk, bár azzal viccelődtünk, hogy lassan kinőjük a helyszínt, mert már négyszáz regisztrált „családunk” van. Azzal, hogy itt „egyesítjük erőinket”, remélem, tudunk tenni civilként ezért a nemzetért, megsegítve azt a mindenkori keresztény kormányt, amely végzi a feladatát. Van Széchenyi Táborunk, Széchenyi Szabad Akadémiánk az Óbudai Egyetemmel együttműködésben.

A magyar gazdákkal is aktív a kapcsolatuk.

Igen, ebben az évben valósággal szárnyaltak az együttműködéseink az agráriummal, ebben Nagy István miniszter úr és az Agrárminisztérium is jó partner. Számomra ez a téma többek között azért fontos, mert felmenőm, gróf Széchenyi Pál is agrárminiszter volt. A család mindig gazdálkodott, nagy szerepe volt a vidékfejlesztésben.

A magyar termőföld igazi kincs, amit megfelelően kell használni,

azt látom, hogy az elmúlt időszakban elindult egy pozitív folyamat. Amikor én születtem, nem volt még itthon ennyi prémium termék, mindig azt ettük, ami abban a hónapban megtermett. Azon dolgozunk, hogy a magyar élelmiszer értékét bemutassuk, hiszen egészséges és finom, ezért sok olyan rendezvényt szervezünk,  ahova elhívjuk a helyi gazdákat kóstolót tartani. Legutóbb Kecskeméten voltunk, magyar-olasz gasztrokonferenciát tartottunk, ahol a helyi iskolás gyermekek itáliai és hazai séfek segítségével főztek.

A szűkebb családja, a gyermekei hogyan fogadták, hogy az elmúlt években „főállású Széchenyi” lett önből?

Eleinte nagyon furcsa volt a gyermekeimnek, hogy az édesanyjuk nekiveselkedett és ezer dolgot csinál. De szerencsére elfogadták, és ahogy nőnek fel, tudatosul bennük, hogy ők is Széchenyik, és emellett nem lehet elmenni.

Fotó: Ficsor Márton

A név kötelez?

Igen. Elmesélek egy közelmúltbeli történetet. Nagypapámmal éltem születésem után, aki 1976-ban, hatéves koromban hunyt el. Utána az a kevés maradék, kicsi bútora, ami a Váci utcai lakásban velünk volt, eltűnt. Volt egy íróasztal, ami köré mindig ültünk, ebben volt az összes családi feljegyzés, dokumentum és fénykép jelentős része. Ez a bútor most visszakerült hozzám.

A tartalma mindent átvészelt, száz évvel ezelőtti fotók, levelek tömkelege.

Ahogy ezeket nézegettem, tudtam, hogy életem végéig folytatni kell ezt a munkát. Találtam egy fotót az édesapámról 1964-ből, és egy üzenet van a hátulján: „Sok szeretettel gondolok rátok, nézegessétek 2010-ben is ezt az emléket”. Akár kommunizmus vagy más vész sújtja az országot, azt hiszem, a magyarságot, a hitünket nem lehet megtörni.

Fotók: Ficsor Márton

Összesen 110 komment

Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

Bejelentkezés