A Nyugatnak Oroszország rokon, Kína kihívó

2021. december 28. 7:00
Oroszország a nyugati civilizáció szélsőértéke, Kína pedig az antitézise. A jövő év nagy európai feladata közülük egy, azaz egy darab kihívót választani. Kohán Mátyás írása.

Az év végi írások számvetések, áttekintések és esszenciák. Épp ezért bűn lenne e sorokat bármi mással megtöltenem, mint azzal az egy fontos üzenettel, amit e sűrű év minden elemzésében, publicisztikájában, tévé- és rádióműsorában ezer csőből tüzeltem az olvasó, hallgató és néző útitársak felé.

Ez az üzenet rendkívül egyszerű:

nem lehet egyszerre Kínával és Oroszországgal hidegháborúzni.

És ha már muszáj ujjat húzni valakivel, érdemes okosan választani.

Mert Oroszország a nyugati civilizáció szélsőértéke, Kína pedig az antitézise. Oroszország urai és parancsolói egy európai mintájú rendszert üzemeltetnek ezer anomáliával és helyi jellegzetességgel. Van ellenzék (olyan, amilyen), van sajtó (olyan, amilyen, bár például a titkosszolgálati üzengetéseken meg Covid-korlátozások megüzenésén kívül semmire nem használható osztrák sajtónál még mindig sokkal jobb), vannak választások (olyanok, amilyenek), és van állampolgári szabadság (olyan, amilyen), vallásszabadság, gazdasági szabadság, jogrend. Aztán persze van propagandagépezet, mint ahogy az Egyesült Államoktól Németországon át Lengyelországig mindenhol máshol is van, és van korrupció is, mint mindenhol máshol a nyugati civilizációban – mérlegelés és belelátás kérdése, hogy mennyiségileg több vagy kevesebb. És van titkosszolgálat, ami dolgozik kint is, bent is, hol erkölcsösen, hol kevésbé.

Ez az államberendezkedés hasonlít a miénkhez, s bizonyos „nyugati” országoknál (Svájc) kevésbé hatékonyan, másoknál (Románia) jelentősen hatékonyabban működik. S ha Vlagyivosztokba sodor minket az élet, mint tette azt Heincz Barna kollégánkkal, megállapíthatjuk, hogy Európa ott áll rendületlenül a Japán-tenger partján, súlyos tízezer kilométerekre attól a kelet-lengyel határfalutól, ahol egyesek szerint véget ér.

Ehhez képest Kínában nincs ellenzék, nincs szabad sajtó, nincsenek választások,

állampolgári szabadság helyett társadalmi pontrendszer van, vallásszabadság helyett keresztény- és muszlimüldözés, gazdasági szabadság helyett államkapitalizmus, állami kompetencia meghatározni, mennyit kockulhat egy nap egy gyerek, és egy-egy milliárdos időnként eltűnik pár hónapra. De közben a rendszer meg eszeveszettül hatékony, olyannyira, hogy Kína nélkül ma a „nyugatiak” az életükhöz szükséges árukat sem venni nem tudnák honnan, sem eladni nem tudnák hol. Mi ez, kérem, ha nem egy alternatív államberendezkedés, ha nem egy kihívás a nyugati civilizációnak? Mi ez, kérem, ha nem egy figyelmeztetés: ha tovább romboljuk a saját világverő rendszerünket, felépül a szélárnyékban egy másik, s mire feleszmélünk, már társadalmi kreditponttal üthetjük a nyugati primátus nyomát?

Papucsállatkának kellene lennünk ahhoz, hogy mindezek ismeretében összemossuk Oroszországot Kínával, s külpolitikai missziónkat 26 millió négyzetkilométer, másfél kontinens és 1,6 milliárd ember egyidejű legyőzésében állapítsuk meg. Értelmetlen. A józan ésszel, a fizikával és az érdekeinkkel egyszerre menne szembe. Talán bizony ne háborúzzunk azokkal, akik ki sem hívtak még minket rendesen, és akik jobban hasonlítanak miránk, mint azokra, akikkel éppen összemossuk őket.

A jövő nagy európai feladata a rendelkezésre álló kettőből maximum egy, azaz egy darab kihívót választani.

(Persze a legjobb az lenne, ha nulla darab hidegháborút indítanánk, és Kínát is inkább azzal gyorsulnánk le a történelem nagy versenypályáján, hogy nem rúgjuk ki magunk alól egyszerre a benzinmotort meg az atomerőművet, nem importáljuk Münchenbe Szomáliát, esetleg hadseregépítés közben a transzjogok mellett az ütőképességre is tekintettel vagyunk, de ennyi belátást egyszerre idealizmus lenne Európáról feltételezni, úgyhogy maradjunk az egy kihívónál.)

Ha tehetek így év végén, mindent összefoglalva egy javaslatot: ne Oroszország legyen az!

Oroszország a nyugati civilizáció szélsőértéke, Kína pedig az antitézise.

Ha valakinek meg akarjuk mutatni, hol lóg a kalapács, utóbbival érdemes próbálkozni – Oroszország éppenséggel jó lesz szövetségesnek is. Kínáról kell megtanulni mindent, amit csak lehet (igen, bármilyen hihetetlen, a kínaiaktól egyetemet vásárolni ebben a kontextusban kifejezetten jó befektetés), gondoskodni kell arról, hogy a komplett európai autógyártás ne állhasson le akkor, ha a kínai pártkáderek az utolsó negyedév közeledtével a magnéziumkohóikon akarnak szén-dioxid-kibocsátást spórolni, és abba kell hagyni az önsorsrontást végre, legyen az atomstop vagy migránscsalogatás.

Mindez egy döntéssel kezdődik Oroszország és Kína között. Újévi fogadalomnak sem utolsó. Boldog bejglit addig is, Európa!

Kép forrása: MTI/AP/Hszinhua/Yin Bogu

Összesen 181 komment

Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi.

Ez ma még igaz lehet, de ha Kína kellően megerősödik, majd éket ver közéjük Szibéria hovatartozása. És akkor az USA talán megint válogathat, kinek az oldalán lépjen fel, hogy haszna legyen belőle.

Világbajnok vagy a semmitmondásban, a ferdítésben.

Mi köze van egymáshoz az általad írt névsornak, egy ír képviselő véleményének, annak, hogy van még 18 szegény régió Európában, és annak, hogy a boszniai szerbeket külpolitikai célok érdekében támogatjuk?

Legalább lenne valami logika abban amit összelapátolva ide írsz.

Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

Bejelentkezés