Salvinitől Havasalföldig – Kohán Mátyás kedvenc 2021-es cikkei

Az év végi napokban a Mandiner külpolitikai szerzői vallanak kedvenc cikkeikről

Március elején izgalmas üzenet landolt a postafiókomban: Maximilian Krah, az AfD európai parlamenti képviselője jelentkezett, és méltatlankodott, mert néhány napja egy publicisztikában lepogányoztam a pártját. Ellenérzéseit sikerült egy átfogó, tartalmas interjúba csatornázni, melyben Krah kifejtette, a keresztények számára Németországban az AfD az egyetlen vállalható opció, hiszen a kereszténydemokraták minden fontos kérdésben „a halál kultúrájának oldalán állnak”. Felvetette a kérdést, hogy „ha Ön keresztény, és hite politikai működésének zsinórmértékéül szolgál, hogy élne vajon túl a CDU-ban?” Szerinte csak „egy igencsak balliberális gyóntatóval, esetleg.” Világossá tette emellett, hogy nem a CDU-t szeretné megmenteni a haláltól, hanem Németországot.

Az év legkalandosabb interjúját Matteo Salvinivel készítettem – egy szerdai napon fűnyírás közben talált meg a feladat, csütörtök éjjel pedig már a New York-palotában vártam az Északi Liga főtitkárát egy rövid beszélgetésre a maratoni Orbán-Salvini-Morawiecki tárgyalás meg az olasz köztévé érdeklődése között. Salvini optimistán arról nyilatkozott: „Ha az Európai Néppárt, a Konzervatívok és Reformerek, az Identitás és Demokrácia és egyéb csoportok összefognak, mi leszünk a többség”. Volt néhány keresetlen szava az ellenzéki összefogásra is, amelyet egyszerűen csak a szélsőjobbtól a szélsőbalig tartó „orgiának” nevezett.

Nyáron alma materem, a Czuczor Gergely Bencés Gimnázium szervezésében

és útinaplóimban igyekeztem a lehetőségekhez mérten megfejteni a most őket is birtokló két államalakulatot, Romániát és Moldovát. Egyértelműen a román útinapló sikerült tartalmasabbra, s számos kérdést feszegettem benne – például azt, hogy a gyönyörű Moldvából és Bukovinából vajon miért nem lett Svájc, hogy miben különbözik a belarusz titkosszolgálat a romántól, és mivel áll szemben Magyarország valójában, amikor Románia-politikáját alakítja. „Az ellenség Bizánc. Nem a szívszorító panelházak és téglatorzók Romániája, hanem a végtelen titkosszolgálati költségvetés és a nyugatiakat megszégyenítő diplomáciai know-how vérprofi hazája, amelyet alábecsülnünk egy pillanatig sem szabad. A megoldás velük egy páston játszani” – írtam akkor.

Nyáron bajorországi második otthonomban, Ingolstadtban járva akadt a kezembe Robin Alexander, Németország egyik legjobb újságírójának, a Die Welt főszerkesztőjének friss könyve, a CDU és Angela Merkel akkor még nem bizonyos, de nagyon is várható bukásáról szóló Machtverfall. Alexander könyve

és milyen pontossággal is látnak bele az ottani kollégák a párton belüli és pártok közötti szurkálódásoknak, szivárogtatásoknak köszönhetően a belpolitikai folyamatokba. A legfontosabbakat hosszú recenzióban összegeztem, különös tekintettel a sajtóra és Angela Merkel jellemrajzára. A két kedvenc idézetem Dagmar Rosenfeld egykori Welt-főszerkesztőtől és Merkeltől magától származik: „Minden ötödik percben beleszeret egy Stern-szerkesztő egy zöldbe” – humorizált egykor a főszerkesztő, Merkel pedig az akkor még bizottsági elnökségben bízó Manfred Webert szembesítette a valósággal a maga keresetlen módján, jelezve neki, hogy „Manfred, el kell döntened, öt- vagy tízméteres palánkról ugranál-e szívesebben egy üres medencébe.”

A német sajtóhoz kapcsolódik az év utolsó nagyobb interjúja – Ralf Schulerrel, a bulvárlapból Németország legjobb közéleti hírszolgáltatójává változott BILD parlamenti szerkesztőségének vezetőjével futottam össze a Mathias Corvinus Collegium novemberi Médiakonferenciáján. Schuler néhány anekdotával válaszolt arra a kérdésre, hogy mennyire feküdt össze a német közmédia a baloldallal: „Mondta egyszer egy közmédiás kolléganőm, hogy egyszer feltűnt neki: csak balos megmondóemberek vannak a szerkesztőségében. Gondolkodtak is rajta, hogy nem lenne-e jó egy konzervatív kommentátort is felvenni, de állítólag nem találtak, aztán hagyták is” – meséli, hozzátéve, hogy fontos Németországban a közmédiát mindkét oldalról szegélyező, magánkézben lévő média, mert a közmédiát „magában én sem fogyasztanám”. Schuler a CDU jövőjéről is nyilatkozott, jelezve, hogy „a sikeres ellenzéki munkára az egyetlen esélyt egy, a mostaninál jóval konzervatívabb CDU-profil jelentené” – meglátjuk, hogy a frissen megválasztott Friedrich Merz beváltja-e az e tekintetben hozzá fűzött reményeket.

Minden olvasónknak áldott Krisztus-születést és sikeres új évet kívánok, melyben továbbra is e hasábokon számítok kitüntető figyelmükre!