Úgy látom, most intézi el Friedrich Merz a szeptemberi áttörést az AfD-nek

Könnyen lehet, hogy ezekben a napokban vagyunk tanúi az európai politika architektúra teljes átalakulásának.

Hogy mire gondolok? Szász-Anhaltra és Mecklenburg-Elő-Pomerániára. Ebben a két, önmagában nem túl jelentős német tartományban öt, illetve nyolc hét múlva Landtag-választásokat tartanak. Hogy mindkettőt az Alternatíva Németországnak (AfD) fogja megnyerni, az különösebben már nem is kérdés; de nem is lenne ez akkora dolog, hiszen Türingiában történt már ilyen tavalyelőtt.

A tavaly ősszel kialakult holtverseny óta mára a német közvélemény-kutatási átlagokban az AfD fölénye hat százalékpontosra növekedett, és ez a hagyományos középpártokhoz jobban ragaszkodó nyugatnémet tartományokkal együtt értendő. Hogy hol áll az AfD Szász-Anhaltban, ha már országosan is 28-22-re vezet, azt a kedves olvasó fantáziájára bízom. Magasan. De nagyon magasan.

Ha a nyár eleji trendeket meghosszabbítottuk volna Magdeburgig, lehet, hogy – akárcsak Türingiában – megint a fölényes győztes, de hatalomra nem kerülő AfD meséjét kellene mesélnünk, amely ennek következtében egy körből kimarad, minden hatalom nélkül négy év múlva próbálkozhat majd ismét a hatalom megszerzésével. A nyár közepe azonban már egészen más trendeket rajzol ki.

A CDU idén nyár közepén két dolgot vesztett el: keresztény fundamentumának utolsó írmagját, és a közösségi kohéziót. A kancellár – aki maga a CDU konzervatívabb szárnyát erősíti – előbbiről kevéssé tehet; azt a magát a pártban magasra küzdő, archetipikus új-CDU-s csúcspolitikus, Jens Spahn Bundestag-frakcióvezető intézte el, akire évtizedes távlatban valahogyan nem robbant még rá a konzervativizmusa és homoszexualitása, kívül képviselt értékelvűsége és szervezeten belüli ruppótlansága jelentette gyúlékony elegy. Most azonban, amikor az egykori egészségügyi miniszter, a béranyaságot Németországban betiltó CDU többszörösen vezető politikusa kiruccant az ezt engedélyező Amerikába (fúj, Trump!) intézni magának és kedves férjének béranyát, nagyot durrant az egész, egyenesen Spahn arcába.

És fellázadt a bázis, elsöpörve a kora negyvenes állócsillagot.

A másik problémát a kancellár már magának köszönheti. A szövetségi CDU működésének lényege évtizedek óta, hogy ez a párt egy kancellári hatalomgyár, amely a megtermelt hatalmat a hatalom robotosai számára pozíciókban osztja vissza. Ez a szervezet egy kritizálhatatlan, érinthetetlen, sérthetetlen kancellár mögé a politika minden szintjén megteremti az erőt, ám cserébe kifogástalan káderpolitikai precizitást vár el. Jelentősége van minden ügyvezető frakcióvezető-helyettesi és egészségügyi minisztériumi államminiszteri pozíciónak, minden pártalapítványi kinevezésnek és minden jelöltségnek:

S mit csinál Merz? Összevissza kavar egy korábban még kiszámítható rendszerben. Az még hagyján, hogy bukott frakcióvezetője helyére beteszi sikertelen kancelláriaminiszterét, akit sikeres egészségügyi miniszterével pótol. De hogy emellett azt a pártfőtitkárt tegye meg egészségügyi miniszternek, aki tavaly kifejezetten ezt a pozíciót a kormányalakítás előtt a maga számára ab ovo kizárta, aztán a Spahn menesztéséből egyáltalán nem következő, ám annak ürügyén végrehajtott további kirúgásokkal megsértsen rögtön két keletnémet (köztük a szász-anhalti) alapszervezetet, a közlekedési minisztert pedig úgy penderítse ki nyilvánosan, hogy még utódot sem tud megnevezni – nos, ezek már nem kikényszerített hibák.

Hogy mi következik mindebből a következő néhány hétre? A német politikában a nyáron jó eséllyel nem fog már történni semmi komoly. A Spahn-botrányból és járulékos, bár nem szükségszerű következményeiből egy kicsi CDU-gyengülés fog lecsapódni; részben az álszentség taszító hatása, részben a lojalitási szövet roncsolódásából következő gyengébb kampányaktivitás miatt.

És könnyen lehet, hogy ez az országos egy-két százalék lesz a különbség az erős, de voltaképpen még mindig semmire sem elegendő AfD-s siker és a kormányalakításhoz vezető áttörés között.

Azok, akik a miniszterelnökök szövetségi tanácsában folyamatosan együtt dolgoznak egy (egyébként teljes mértékben vállalható és semmilyen náci elhajlással nem vádolható) AfD-s miniszterelnökkel, többé már nem játszhatják ki a nácikártyát. Hogy az AfD valójában milyen, az immáron nem a német politikai és médiafősodor tálalásában, hanem a materiális valóság szintjén fog a németek elé tárulni.

Ebből következhet az AfD varázsvesztése és összeomlása, de következhet a középpártokból való tömeges kiábrándulás és az AfD szárnyalása is. Nem tudjuk. Csak annyit tudunk, hogy ezen a késő júliusi héten, Carsten Linnemann kinevezési és Patrick Schnieder felmentési oklevele között félúton törhetett össze az eddig ismert német pártstruktúra, maga alá temetve az európai politika teljes architektúráját.

Nyitókép: Tobias SCHWARZ / AFP