A jó vergődés ötödik éve: nem lehet ennek más kimenetele, mint egy új Orbán

Már-már közhelyes leírni, hogy 2026 a gazdasági lemaradás és a gyenge konjunktúra éve lesz Európában – hiszen az volt 2025, 2024, 2023 és 2022 is, minden egyes év a koronavírus-járvány óta. De ha 2026 derekán Európára tekintünk, nem spórolhatjuk meg magunknak a találkát a kemény tényekkel. Az Európai Unió növekedése idén előreláthatólag 1,1 százalékos lesz, s ismét egy olyan globális krízis (az iráni háború) miatt kellett masszívan lefelé korrigálni, amelyre nemhogy stratégiánk nincs, de igazán hozzá sem tudunk szagolni: jómódú statisztaként nézzük végig a békülés, átverés és tűzújítás újabb és újabb ciklusait Donald Trump amerikai elnök és az iráni vezetés maradéka között. Eközben az Egyesült Államok várhatóan 2, Kína 4,4 százalékot produkál majd az évben, pedig mindketten ugyanazon a globális olajpiacon mozognak, sőt Kína importőr, s a hormuzi válságban Európánál sokkal súlyosabban érintett. A politikai és társadalmi Európa tehát a gazdasági Európa elhúzódó vergődésének kontextusában létezik, amit ugyanaz a két tényező termel újra: Európa bűnösen elbaltázott energiapolitikájának hosszú árnyéka és a képtelenségünk arra, hogy a világban eredményeket érjünk el. Nota bene: nem arra vagyunk képtelenek, hogy csináljunk dolgokat a világban – Európa szerepe a globális jelentőséggel bíró ukrajnai háborúban óriási, s két nagy szabadkereskedelmi megállapodás is összejött csak az első fél évben –, hanem arra, hogy az eseményeket az általunk kívánt irányba fordítsuk. Ehelyett újabb és újabb vergődési ciklusokat kezdünk meg: vergődünk Ukrajnában, vergődünk a sokkok övezte globális energiapiacon, és vergődünk újabban az Európára leselkedő következő veszély, az európai–kínai kereskedelmi kapcsolatok totális szétcsúszása kapcsán is. 

Európa vergődése Európa vezető országainak tartós vergődéséből következik: 

Emmanuel Macron azon döntésével, hogy a Nemzeti Tömörülés győzelmét a 2024-es parlamenti választáson a baloldallal összefogva megakadályozta, és világos többség nélküli parlamentet állított elő, 2027-ig lényegében befagyasztotta a francia cselekvőképességet, az országot külső és belső válságok garmadáján vezetésképtelen vezetők vezetik át, akiknek semmilyen valódi program megvalósítására nincs politikai felhatalmazásuk. A francia establishment végjátékát ráadásul különösen zsenánttá tette, hogy a messze legesélyesebb elnökjelölt, a küzdelmet negyedszerre is vállaló Marine Le Pen egy pimf európai parlamenti kavaliersdelikt miatt nyomkövetővel a bokáján viszi majd végig a kampányt, amelynek végén Franciaország végre kiszabadul a tehetetlenségből – hogy aztán azonnal rá is szakadjon költségvetésének válságos helyzete. 

Eközben Németországban az Alternatíva Németországért párt (AfD) köré felhúzott tűzfal továbbra is akadályozza a társadalmi többség által kívánt, gazdaságilag liberális, társadalmilag konzervatív fordulatot. A Kereszténydemokrata Unió (CDU) és a Németország Szociáldemokrata Pártjának (SPD) koalíciója ismét csak a vergődés koalíciója egy rekordmértékben népszerűtlen kancellár vezetése alatt, akinek korát meghazudtoló politikai tapasztalatlansága kiütközik megannyi banánhéjra lépésben az alkotmánybíró-választástól a frakcióvezetője fejébe kerülő friss béranyasági botrányig. Ez utóbbiban tényleg benne van a modern német konzervativizmus minden olyan nyűgje, amely miatt Konrad Adenauer egykori szövetségi kancellár elementáris erejű formációja, a természetes német kormánypárt alkalmatlanná vált Európa vezetésére. Jens Spahn, a CDU minden hájjal megkent, az AfD és a Szövetség ’90/Zöldek felé egyszerre kacsintgató, homoszexuális, egyben konzervatív frakcióvezetője konkrétan egy olyan szabályozást került meg, amelyért Angela Merkel egykori egészségügyi minisztereként maga is felelős volt: miközben Németországban tilos a béranyaság, Spahn és férje eurószázezrekért az Egyesült Államokban intéztek maguknak egy béranyától gyermeket. 

Pedig a cselekvésre időablak nyílt, már ha ugyan az volt Európa problémája, hogy Orbán Viktor miatt nem tudott cselekedni: az áprilisi magyar választás Európa-politikai perspektívából nézve azt a helyzetet állította elő, hogy Magyarország lényegében lemondott európai politikai aktori státuszáról, a fősodorral legfeljebb kozmetikai célú alkukat köt, de annak eltérítésével nem próbálkozik. Ráadásul Orbán bukása után megmutatkozik az is, mennyire a magyar miniszterelnök és a Fidesz volt az európai patrióta együttműködés kovásza: 

Az öntudatra ébredő Giorgia Meloni olasz miniszterelnökhöz és a megbízható régi szövetségesekhez, a szlovák Robert Ficóhoz és a cseh Andrej Babišhoz a magyar választás óta csatlakozott két olyan politikus, akinek bérelt helye lett volna Orbán egységfrontjában: a régi szövetséges, Janez Janša csodával határos módon ismét meg- ragadta a hatalmat Szlovéniában, Bulgáriában pedig sokévnyi technokrata kormányzás és sorozatos választások után győzött a baloldali patrióta Rumen Radev, mégpedig abszolút többséggel, azaz a korábban lényegében az európai intézmények által adminisztrált országnak ismét legitim, stabil, valódi felhatalmazással bíró politikai kormánya van. Magyar közreműködéssel ebből könnyen hatos fogat lehetett volna; ehhez képest semmilyen fogat nincs, Európát a német–francia vergődés és a balti–lengyel–skandináv akarategység vezeti tisztán még nem kirajzolódó irányba, a minden korábbinál számosabb patrióta resztli leginkább csak sodródik. 

Ami azért is gond, mert Európa perifériáján ismét helyzet van kialakulóban. Ha az iráni háború valóban kifullad, és a némi önsorsrontásra mindig kapható Ukrajna a Valerij Zaluzsnij után egyfajta második nemzeti hőssé emelkedett és a hadsereg korrupcióját felszámoló Mihajlo Fedorov védelmi miniszter kirúgása ellenére fenn tudja tartani az előző hónapok sikeres védekezését, akkor a tavaly augusztusi alaszkai orosz–amerikai csúcs óta leginkább csak időhúzással és a követelései ismételgetésével foglalkozó Oroszországot ismét érdekelni kezdhetik az érdemleges béketárgyalások. (Fedorov kirúgása egyébként épp egy olyan pont lett volna, amelynek kapcsán egy magát komolyan vevő, vezetett Európa gátlástalanul beavatkozott volna tőle száz százalékban függő katonai patronáltja belügyeibe.) Egyelőre ugyanakkor az európai Ukrajna-politikából nem látszik sokkal több, mint a legkisebb közös nevező: a katonai és pénzügyi segítség folytatása érdemleges nyomásgyakorlás nélkül, s pótcselekvésként – a határozott magyar ellenállás elhárulta után – gyanúsan gyorsan megnyíló csatlakozási klaszterek, amelyek révén a csatlakozási folyamatban az alig négy éve tagjelölt Ukrajna mára utolérte a nála minden létező szempontból fejlettebb és alkalmasabb Szerbiát. Az érdemi gyakorlati relevanciával bíró politikai lépések mögött azonban repedezik a támogatottság: a Financial Times nemrég közölt cikket arról, hogy a következő szankciós csomag előkészítése nem halad, mert konkrét, nagy nemzeti vállalataik érdekében fúrják a tagállamok – Görögország például annyira azért nem érzi nagynak az orosz fenyegetést, hogy az Oroszországból harmadik országokba irányuló lng-exporttal foglalkozó Dynagas jól jövedelmező üzletét feláldozza. Franciaország és Olaszország a korábbi orosz katonák Európába való beutazását tiltó szabályozásokat vizeztetné fel, Ausztria pedig (igaz, a Raiffeisen Bank oroszországi büntetését kompenzálandó) még fel is oldatna kétmilliárd eurónyi befagyasztott orosz vagyont. 

Az európai fősodor előtt sokadszorra nyílik tér arra, hogy érdemleges ellenerő nélkül cselekedjenek, és változtassanak is valamit a világ folyásának irányán azon politikaterületeken, amelyekről oly sokat beszélnek. Orbán nincs, és az európai elit számára kegyelmi pillanat, hogy az európai ellenzék – hiába erős a tagállamok többségében – még egy ideig vezetetlenül támolyog a hatalmas ütéstől, ami a magyar választáson tudásban, intézményesen és pszichológiailag érte. De ha a vergődés folytatódik, annak nem lehet más kimenetele, mint hogy lesz új Orbán. Sőt, akár az is lehet, hogy az új Orbán hatalmas lesz és megkerülhetetlen, nettó befizető, akár alapító tagállam kasszakulcsával a kezében. És onnan már egészen más hangfekvésben kíván majd a brüsszeli kávéházaknak jó vergődést.

Nyitókép: AFP/Ludovic Marin