„Így cidáztatnám oda-vissza a Dórikát, dikk!” – mondta fennhangon az Egyik, közben lefelé fordított tenyerét fel-le mozgatta az ágyéka felett egy képzeletbeli fejet irányítva. Aztán további részleteket ismerhettünk meg a Dórikával kapcsolatos szándékait illetőleg, zömmel olyanokat, amelyekre a legkevésbé sem voltunk kíváncsiak. A Másik egyszerre tartotta kínosnak és viccesnek a szituációt, vöröslő fejjel röhögött társa poénjain.
A villamos többi utasa nem élvezte ennyire a két tinédzser performanszát,
a legtöbben igyekeztek félrenézni, telefonba, újságba, könyvbe mélyedni.
Ügyesen kimért inzultus volt, meg kell hagyni: egy ismeretlen lányról ocsmányságokat kiabálni. Az ember érzi, hogy minden idegszálát tépi, minden erkölcsi és etikai érzését sérti, mégsem konkrét támadás, mégsem valamelyikünk homlokzata ellen irányul. Hanem mindannyiunké ellen: a társadalomé ellen. A kispolgároké ellen (a nagyok nem járnak az ötvenes villamossal), a szabály- és normakövetőké ellen. Azok ellen, akik jegyet, bérletet vesznek, ha utaznak, kifizetik a boltban vett szalámit, megállnak a piros lámpánál, most pedig lélekben karácsonyra készülnek, akár pánikban visszaszámlálva, akár többé-kevésbé ünnepi hangulatban, és legfőképpen nem kiabálnak Dórika testnyílásairól a villamoson.
A két srácnál egy csomag volt, ajándékpapírban. Kissé gyűröttben – nem először használhatták, vagy ügyetlenül csomagolhatták bele a tartalmát –, de karácsonyiban. Valakinek vihették, már-már majdnem úgy, mintha kispolgárok lettek volna ők maguk is, tisztességes, vagy annak mondott neveléssel. Sőt, amikor felszálltak és leültek – az egyik velem szemben, a másik egy másik üléssorba, átellenesen – az Egyik hellyel kínálta az időseket, nőket, mintha ő is része kívánna lenni ennek az egésznek. Ekkor tűnt fel nekem a két siheder, s még holmi heveny jóérzés is hatalmába kerített, amikor kinéztem rájuk a kezemben tartott újság mögül. A szemben ülő Másik félszeg vigyora fogadott, amelyre elismerőnek szánt biccentéssel reagáltam.