A deszakralizált, mítosztalanított világ egyre inkább azt szolgálja ki, amit XVI. Benedek pápa következetesen „a halál kultúrájaként” említett.
Ember helyett fogyasztó, társadalom helyett piac – jellemezte a globalista világ megközelítési módját a Mandiner Esten Bese Gergő. Katolikus pap barátom – sokunkhoz hasonlóan – úgy látja, mostanra kikoptak az ünnepek, mert a nihilista hevület nem látja értelmüket, instant világunk pedig nem úgy épül fel, ahogy a lelkek java kívánná. Javakról szól persze, de egészen másfélékről…
Régi pesti vicc, miszerint „A kormány a javadat akarja – ne add oda neki!”. Mindkét oldal szerint „a másik” regnálása alatt honosodott meg, a pesszimisták szerint pedig mindig aktuális. De ha megengedjük magunknak a luxust, hogy távolabb lépjünk kissé (márpedig vasárnap engedjük meg magunknak egészen nyugodtan!), s így szemléljük a világot formáló erők mozgását, mégiscsak azt láthatjuk, hogy vannak valódi törekvések arra vonatkozóan, hogy ami igazán javunkra van, azt elvegyék, s vannak védők, akik állnak a vártán, s megtesznek mindent, ami tőlük telik. S ha van cseppnyi józan eszünk, a védők mellé állunk.
A deszakralizált, mítosztalanított világ egyre inkább azt szolgálja ki, amit XVI. Benedek pápa következetesen „a halál kultúrájaként” említett, amely elragadja azt, ami üdvös, s amely nem sok jót ígér gyermekeinknek. Ezen a ponton pedig ismét Gergő atya intése jut eszembe; fontos találkozásra készülünk, lassítsunk, álljunk meg, csöndesedjünk el, hallgassuk meg egymást. Akkor is, ha a másik nem azt mondja, amit hallani szeretnénk, ha a beszélgetések eleje nehéz és fájdalmas. Meg kell tennünk ezt a lépést egymásért és önmagunkért. Emberi kapcsolatainkért, az élet kultúrájáért.
Nem az lesz az emlékezetes a néhány nap múlva elérkező ünneppel kapcsolatban, hogy hány féle sütemény került az asztalra, s pontosan illett-e a bor a húshoz. Nem közhelyes gondolkodás, hanem megélt tapasztalat mondatja, hogy a gyerekeknek sem attól lesz varázslatos a karácsonyuk, ha sok ajándékot bontanak ki a fa alatt, sokkal inkább attól, ha azt az egyet-kettőt úgy bontják, hogy csillogó szemeiket a mieink fürkészik, ha megtanulnak várni és örülni, megállni, csodálkozni és gyönyörködni. Ha van még meseszerűen szép, gyermeki szívnek különösen kedves angyali csengőszó, családi ének és öröm, ha apa átkarolja anyát a fa mellett álldogálva, ha érzik; most valami nagy és fontos dolog történik.
Közel vagyunk már, mindjárt megérkezünk. Annak sem kell legyintenie, aki még nem tette meg az igazán fontos előkészületeket. Ez a pár nap alkalmas arra, hogy pótolja. S aztán ott van az egész földi életünk, hogy felkészüljünk „a” találkozásra. Mert lehet, hogy megkísérlik végletesen deszakralizálni a világot (a javunkat akarván), de a szent attól még érintetlen marad.
A Budapest100 közösségi-építészeti fesztivál visszanyúl a kezdetekhez: május 9–10-én az 1916 és 1926 között épült fővárosi lakóházak és intézmények tárják ki a kapuikat.
Számíthattok rám; még nagyobb elszántsággal folytatom a munkámat, amelynek során a jövőben több elemzést és kevesebb influenszerkedést láthattok majd tőlem.
Pestiesen szólva nem semmi, hogy egy kulturális intézmény ilyen hosszú ideje tud működni.
Petíció indult arra, hogy a Rákóczi szabadságharc egyik fontos dátuma ünnepnappá váljon.
Szeretném jelezni Jámbor Andrásnak, hogy utolsó mondatának a Tisza eleget tett, és átgondolta Vitézyhez fűződő viszonyát.
Aztán majd ha az új kormány nekilát az érdemi kormányzásnak, akkor jön el igazán az ellenzéki pozíció belakásának ideje. Kacsoh Dániel írása.
Egyre vitathatóbb intézkedéseket hoz a magyar miniszterelnök – írja a lengyel sajtó.
