A tudomány érdeke azonban az, hogy emellett legyen együttműködés is: egymás eredményeit ismerjék, értékeljék, igazítsák ki.
Ebből a szempontból sajnos a magyar rováskutatás ügye még nem áll jól: például éves írástörténeti konferenciánkra a kutatók egyik fele eljön, előadást tart, vitázik, másik felét nem tudjuk idecsábítani, bármennyire próbálkozunk. Pedig valójában azt, amit Vásáry kutatócsoportja korpusza legfőbb eredményének tart, hogy az összes hiteles emlék hozzáférhető és kutatható, legfeljebb a két gyűjtemény együtt produkálhatja, de inkább még ez sem: maga a „hiteles emlék” fogalma is viták tárgya, és egy valódi gyűjteménynek tartalmaznia kell a szerző által nem hitelesnek minősített emléket is, hiszen nem veszthetünk el a kutatás számára egy feliratot csak azért, mert esetleg éppen ott és akkor ő téved. Arról nem is beszélve, hogy újabban évi átlagban négy-öt új emléket jeleznek (itt most a székely és későavar feliratokat együtt értve), amelyek híján már néhány év múlva minden kötet szükségképpen hiányos lesz.
Azt viszont nem tarthatjuk a természetes rivalizálás normális jelenségének, hogy az egyik kutatócsoport a másik munkájáról úgy nyilatkozik: az a fantázia birodalmába tartozik – mint azt legutóbb Vásáry István tette. De ha ehhez a kifejezésmódhoz ragaszkodunk, én is tudok olyan kutatási attitűdöt megnevezni, amely legalábbis nagyon tág fantáziát igényel. Ilyen az a hozzáállás, amely a „kettős honfoglalást” még mindig csak egy László Gyula által felvetett és népszerűsített ötletnek tekinti, egyáltalán nem törődve a demográfia tényein alapuló elemi logikával, sem az archeogenetika legújabb eredményeivel. (Megjegyzendő, az elméletet már a XIX. század végén megfogalmazták, jóval László Gyula születése előtt.) Ahhoz valóban fantázia kell, hogy elképzeljük, a honfoglalás után az ország lakosságának talán egyötödét kitevő honfoglaló magyarok nyelvileg, kulturálisan, identitásában bő száz év alatt annyira asszimilálták az itt talált népeket, hogy a későavarságnak semmi megfogható nyoma nem maradt, azóta sem találják nyelvészeink... Talán a „kettős honfoglalás” elnevezés nem a legszerencsésebb, hiszen valószínűleg nem két egyforma jellegű, identitásteremtő, alapvető „honfoglaló” aktusról van szó, de hogy az avarság döntő nyomot kellett hagyjon a középkori magyarságban szinte minden szempontból, és kiemelkedően nyelvileg is, azt ma már abszurdum vitatni.
Legyen akármi a véleményünk a ma már elég szép számú avar felirat helyes olvasatáról, abban egyetértésre van szükség, hogy
ezeknek a feliratoknak az értelmezése sarkalatos fontosságú a magyar etnogenezis, és ezen belül a magyar írástörténet szempontjából is.