Ne csak szavakkal dicsérjük Istent!

III. évfolyam 48. szám | Meta - Feminens
2021. december 2.
Énekel, gitározik, táncol – és közben lelkészként szolgál, a hitet közvetítve a színpadon és a szószéken is. Csatári Bíborkával beszélgettünk.

Gacsályi Sára írása a Mandiner hetilapban.

A kereszténység kezdete óta kérdés, hol a lányok, asszonyok helye a gyülekezetben, Pál már szól leveleiben a kérdéskörről. Hosszú út vezetett az 1900-as évekig, mire a protestáns egyházakban idehaza is engedélyezték, hogy női lelkipásztorok dolgozhassanak. Ma számos helyen találkozhatunk női lelkészekkel, akiknek olykor egészen más, máskor éppen ugyanolyan problémákkal, feladatokkal kell szembenézniük, mint férfi kollégáiknak.

„Szolgáltam huszonévesen idős emberek között, ahol erősnek kellett lennem, hogy az élete végén járónak támasza lehessek, vagy hogy egy szenvedő haldoklóval tudjak imádkozni. Aztán másképpen, de meg kellett állnom a helyemet, amikor nehéz sorsú kamaszoknak tartottam hittanórát, akik megfenyegettek, mikor fegyelmezni próbáltam őket. A segédlelkészi évemet Németországban töltöttem, ahol a hazai gondolkodást és együttérzést kellett megadni a kinti magyar közösségnek. Nagy kihívás és hatalmas tapasztalat volt ez is” – sorolja a Budai Református Gyülekezet lelkésze. A Szilágyi Dezső térről nézve távoli történetek ezek, mégis megmutatják: olykor a nehéz indulás tart bennünket az úton, ahol van keresnivalónk. Bíborka fiatal, mégis sok helyen, sok módon szolgált már, a közismert technikákon túl egészen sajátos módszerekkel is.

Ahogyan ő fogalmaz, Isten a színpadra küldte először, majd onnan vezette egy neki készített hídon lépésről lépésre egészen a szószékig. Ma is énekel, gitározik, táncol – a különféle gyülekezeti alkalmakon és azokon kívül is. Eredetileg táncosnak készült: hároméves korától arra tanították, miképpen tudja szavak nélkül kifejezni az érzelmeket. „Az életem szerves része volt a tánc és a mozgás, de a gimnáziumban úgy éreztem, hogy a lelkem még többre vágyik. Azt a mai napig nem értem, hogyan erősödött fel bennem ennyire a lelkészidentitás, hiszen senki sem volt lelkipásztor a családomban. De ez a két pillér tart össze engem ma is, évek óta igyekszem ötvözni a területeket. Hiszem, hogy feladatom megtalálni a helyét és a módját annak, hogy Istent ne csak szavakkal dicsérjük” – mondja.

Nyitókép: Ficsor Márton

Ez a cikk csak előfizetéssel rendelkező olvasóink számára elérhető. Ha van érvényes előfizetése, jelentkezzen be!

Bejelentkezés