Körtvélyfa, köveskút

2021. november 17. 13:29

Győrffy Ákos

Pannonhalmán írom ezt, az apátság egyik vendégszobájában, az Írórezidencia program vendégeként. Egy hatalmas, csodálatos fenyő áll az ablak előtt. Két hétre jöttem ide. Valójában nem is tudom, miért. Az ember itt van két hétig, ír valamit, aztán elmegy. Ilyen egyszerű ez végül is, de közben persze jóval szövevényesebb az egész. Mindig is szerettem volna kolostorban élni egy darabig. Talán a leginkább azért, hogy egyfajta rend közvetlen közelében lehessek. Ahogy telnek az évek, egyre jobban zavar a rend hiánya, az értelmes és célra tartott élet megvalósításának látszólagos lehetetlensége. Nem megy, sehogy sem megy. Csak nagyon ritkán, váratlan pillanatokban sikerül, de akkor sem azért, mert annyira törekednék rá. Egyszer csak a rend atmoszférájába lépek, de mire felocsúdnék, már csak az emléke marad meg.

Az ablak előtti, hatalmas fenyőt a millennium évében ültették. Nemrég vettem észre, hogy a koronája teljesen kiszáradt. Valamilyen szú támadta meg. A fenyők egyre kevésbé bírják a száraz és meleg időjárást. Azt írják róla, hogy sok mindent látott, és már csak ezért is meg kell akadályozni, hogy elpusztuljon. Nem tudom, mit látott ez a fenyő, hogy látott-e valamit egyáltalán hosszú élete során. A növények végtelenül finom, már-már angyali létezésében a látás képessége is legfeljebb angyali módon lehet jelen. Azt valamiért sokkal inkább el tudom képzelni, hogy ez a fenyő képes kifinomultan érezni, mint azt, hogy látna. És persze nem azért, mert nincs szeme. A növény inkább érzés, mint gondolat.

Ez a cikk csak előfizetéssel rendelkező olvasóink számára elérhető. Ha van érvényes előfizetése, jelentkezzen be!

Bejelentkezés