Mára a helyzet megváltozott. Már nem saját ellenvilágot, hanem kizárólagos saját kulturális feudumot akar a kormány. Kiszorítani minden alkotót, akit nem tud a saját térfelén. És nem arra van szüksége Orbán Viktornak, hogy gomblyukába tűzze Parti Nagy Lajost (hamár). Nem, nem ilyen kicsinyes bosszú hajtja a masinériát. (A kicsinyes bosszúknak is meg van a maga tere, de az nem a nagy nyilvánosság előtt zajlik, magyar író, színész, költő, festő stb. szép csendben hal éhen, fullad meg a szakmai térvesztéstől.)
A tét az, hogy ez az autokrácia hogyan tudja eladni magát, szalonképessé tenni, vagy legalábbis elérni, hogy kulturálisan megtűrjék ott, ahol politikai szinten már leszarta a kalapács nyelét. És erre Wass Albert és Tormay Cécile nem alkalmas. Ehhez minőségi, világszínvonalú, a magyar politikával valamilyen szinten, bár szőrmentén összeegyeztethető kulturális teljesítményre, profi kulturális diplomáciára van szükség. Ezért történik a bekebelezés, a propaganda felfrissítése.
Kifelé és befelé is beszél a kormány. Belföldön kulturális eszközökkel próbálja mozgósítani azokat, akiket már sem az óriásplakátokkal, sem a kiherélt államivá szégyenített közmédiával nem tud elérni. Külföldön pedig keresi az emberarcú Orbán rezsim piros szőnyegre való nagyköveteit.