Núbák Kairóban – szudáni keresztények között jártunk

2021. november 8. 16:55
Többszörösen próbára tette már a sors azokat a keresztényeket, akik Szudán konfliktusaiból menekültek legálisan vagy illegálisan Egyiptomba, ahol nagy nyomorban és kiszolgáltatott helyzetben próbálják tartani egymásban a reményt – és a keresztény hitet. Riportunk Kairó mélyéről!

Írta: Marsai Viktor, Migrációkutató Intézet; fotók: Jászberényi Sándor

 

Óvatosan kortyolgattam a török kávé utolsó cseppjeit, vigyázva arra, hogy minél kevesebb kávépor ropogjon a fogaim között. Eközben Sanyi diszkréten eltűnt mellettem egy, a kávézó falának támasztott szekrényben, amin ajtók helyett függöny lógott. A diszkrét csörgedezés igazolta feltevésem a létesítmény funkciójáról, és mielőtt továbbindultunk, én is igénybe vettem a lehetőséget – elvégre az ember a Közel-Keleten nem akkor megy WC-re elvégezni a kisdolgát, amikor kell neki, hanem amikor tud. 

Amikor a rövid kávészünet után ismét visszaértünk Claude atya templomához, és megkérdeztük, odaért-e már a katolikus pap, rövid telefonálgatás után végre kiderült a félreértés: az egyházfi valóban a temploma előtt vár minket, csak épp nem itt, fél órára a hotelünkről, hanem Zamaleken, 200 méterre attól a szállodától, ahol megszálltunk, és ahonnan reggel elindultunk. Így fogunk egy taxit, és visszaautózunk a szigetre.

A zavar oka az volt, hogy Claude atyának, aki a szudáni – valójában dél-szudáni – katolikusok lelkipásztora, valójában három templomban kell szolgálatot ellátnia, és esetenként egy negyedikbe is beugrik kisegíteni. Nemrég „léptették elő” és költözött át a dél-szudániak lakta negyedből a város szívébe, a Níluson fekvő szigetre, Gezirára. Ettől függetlenül azonban tartja a kapcsolatot a különböző közösségekkel, és innen jár ki ellátni feladatait.

Senki sem tudja, hány szudáni él Egyiptomban, de nagyjából 3 és 4 millió közé teszik a számukat.

Már Szudán és Dél-Szudán 2011-es kettészakadása előtt is nagy tömegben érkeztek ide délről keresztények,

egyrészt, hogy munkát találjanak, másrészt, hogy elmenekülhessenek a két országrész közt – és az egyes területeken belül külön-külön is – zajló polgárháború elől.

A kartúmi és kairói vezetés talán titokban azt is remélte, hogy egy részük áttér az iszlámra, csökkentve a felekezeti konfliktusok élét Egyiptomtól délre. A szudáni közösségek azonban zömében megtartották vallásukat, és egyre többen lettek. A Dél-Szudán függetlené válása után alig két évvel, 2013-ban kitört újabb, immár a dél-szudáni népcsoportok közt folyó polgárháború pedig újabb lökést adott az Egyiptom felé tartó déli migrációnak.

Bár Szudánból legálisan is viszonylag könnyű eljutni Kairóba, a hivatalos papírok és utazás nem olcsó, így sokan választják az illegális útvonalakat, és

sokan egész egyszerűen a sivatagon keresztül átgyalogolnak Egyiptomba.

Mindezek miatt ezek az emberek papírok nélkül tartózkodnak az országban, és jórészt láthatatlanok a hatóságok számára. Az egyes csoportok elkülönítését nehezíti, hogy Szudán és Dél-Szudán kettészakadása ellenére Szudán déli részén továbbra is maradtak olyan csoportok, akik nem ápolnak felhőtlen kapcsolatot Kartúmmal, és zömében keresztények, mint a Dél-Kordofánban élő núbák. Nem véletlen, hogy Claude atya templomának ajtaján – amely jól ismert a szudáni közösségek között – szinte mindennap kopogtatnak érkezők, akiket aztán ellátnak, amíg valamelyik (dél)-szudáni közösség fel nem szívja őket a városban. 

Kairóban sem könnyű katolikus papnak lenni a szudániak között. Szép dolog ugyan a krisztusi tanítás a békéről és megbocsátásról, ahogy 2019. áprilisi dzsúbai látogatása során Ferenc pápa is hangsúlyozta, de ennél fontosabbak az évszázados etnikai ellentétek. Nem véletlen, hogy a dél-szudáni etnikai csoportok az egyetemes apostoli egyház kebelén sem keverednek, és az egyébként csádi származású Claude atya külön-külön tartja a kapcsolatot a dinka, nuer és núba gyülekezetekkel.

Miután visszaérünk Zamalekre, hogy elkészítsük vele az interjút, Claude atya szabadkozik, hogy lassan indulnia kell ki misét tartani Arba’-u-nusz negyedbe a núbákhoz, és hogy nem tudunk-e egy másik nap visszajönni. Rövid tanakodás után megkérdezzük, hogy nem tarthatnánk-e vele a misére – így nemcsak meg tudjuk tartani a vasárnapot, de legalább látjuk a közösséget is. A lelkipásztor örül a lehetőségnek, és hamarosan már a kairói csúcsforgalomban araszolunk.

A vasárnap itt munkanap, úgyhogy

sikerül ismét megmártóznunk egy 20 milliós nagyváros utánozhatatlan szmogtengerében,

ahol a hanyatló Európa olyan találmánya, mint az autók környezetvédelmi szempontú ellenőrzése, úri huncutságnak számít. Csaknem másfél órát autózunk, mire célba érünk, és közben boldogan ismerjük fel, hogy alig kétszáz méterre hajtunk el attól a helytől, ahol reggel vártunk az atyára, alig másfél órával korábban. A bevésődés tehát működik, igaz, ehhez kellett egy teljesen felesleges oda-vissza út.

A külvárosokban fekvő Arba’-u-nusz már nem Zamalek, hanem egy szlömösödött terület. Nem bádogvárosokba hajtunk ugyan be, hanem sokemeletes épületek közé, de pár méteres sikátorok jelentik az utcát, alig vannak közművek, a házak előtt halmokban áll a szemét és a szennyvíz, és falkába verődnek a kóbor kutyák. Különösen utóbbiak aggasztóak, mert valószínűleg nincs olyan, állatról emberre terjedő betegség, amit ne hordoznának. Ezért egy kutyaharapás Kairóban legalább annyira veszélyes – és jóval reálisabb – fenyegetés, mint egy terrortámadás.

A núba közösség – nagyjából 2-300 gyerek, nő és férfi vegyesen – már teljes díszbe öltözve várja a szentmise kezdetét.

A „templom” valójában egy nagy, ponyvával fedett udvar néhány melléképülettel. Hamarosan felzeng a kezdőének, majd a ministránsok élén bevonul Claude atya. Katolikusként mindig mélyen megérint, hogy a világ valamennyi pontján ugyanazok a szentírási szövegek hangzanak el vasárnaponként, és hogy nemre, bőrszínre, nyelvre és kontinensre való tekintet nélkül ilyenkor tényleg megvalósul az a spirituális közösség, amely a katolicizmus lényege. Különösen izgalmas ez, ha közben a hívek arab nyelven hallgatják a szertartást, míg az átkötő énekek núba nyelven hangzanak el. Itt egyébként nem siet senki: a szertartás jó másfél órán keresztül tart.

Spirituális révedezésemből tompa puffanások riasztanak fel. Hátranézünk Erzsivel, és látjuk, hogy Sanyi, aki a misét fotózta, felénk tart. Mint kiderül, a helyi fiatalság jó heccnek gondolta, hogy a környező épületek tetejéről köveket dobál az imádkozó núbák közé, és az egyik pár centire a fotós fejétől húzott el. Az atrocitásnak egyébként elsősorban nem – vagy nemcsak – vallási, hanem etnikai színezete van: a fekete núbákat – akik évszázadokon keresztül mint rabszolgák éltek az országban – sok egyiptomi lenézi és megveti. Az ökölnyi kődarabok és az utcáról behallatszó, egyre erősebb kiabálás éles kontrasztban áll a mise megbékélést hirdető szövegeivel. 

A legrosszabb ezekben a helyzetekben, hogy

sosem lehet tudni, egy alkalmi kődobálás mikor eszkalálódik felekezetek és etnikai csoportok közti tömeges összecsapásba.

Bár az egyiptomi vezetés a nemzeti összetartozásra hivatkozva védi a vallási kisebbségeket, egy ilyen esemény lereagálása a hatóságok részéről időbe telik. Ráadásul a helyi koptokkal összevetve a buzgalom jóval kisebb az 1 %-nyi katolikusok érintettsége esetén – különösen, ha núbákról van szó. Nekünk szerencsénk van: a núbák, illetve a helyi muszlimok vénei gyorsan lenyugtatják a kedélyeket, és a Miatyánkra, illetve az áldozásra már az utcán is helyreáll a rend. Mindenesetre az udvart övező ötméteres falak, az erős ponyvák és a drótháló új értelmet nyer a történtek fényében. Különösen, hogy Claude atya később elmondja, a hasonló esetek rendszeresek.

A misének egyébként egyértelműen mi vagyunk a sztárjai. Az, hogy európai emberek eljönnek, hogy együtt ünnepeljék a núbákkal az Eucharisztiát, nagy megtiszteltetés a számukra. Annak kifejeződése, hogy ez a sokat hányatott csoport is a többiekkel egyenrangú a népek nagy családjában, és hogy ennek demonstrálására nem voltunk restek elutazni hozzájuk Arba’-u-nuszba. Nem véletlen tehát, hogy a mise végeztével kézfogások és szelfizések végeláthatatlan sora vár ránk, sőt még a kukoricadarából készült, cukorral és narancslével ízesített, melegen szervírozott italukkal is megkínálnak, amelynek tápértékét egy testépítő is megirigyelné. 

A mise után visszatérünk reggeli kiindulópontukra, ahol Claude atya röviden vendégül lát minket, mielőtt megcsináljuk a tervezett videós interjút. Az utca az elmúlt pár órában csodálatos átváltozáson esett át: az egészet föltúrták, hogy vezetéket fektessenek le rajta. Még mondja valaki, hogy az arabok nem dolgoznak! Egészen a templomkert bejáratáig felszedték az utcakövet, így méteres földhányásokon és betontömbökön keresztül egyensúlyozunk be az udvarra.

A könnyű ebédet követő beszélgetésen Claude atya beszámol a dél-szudáni közösség kiszolgáltatott helyzetéről, amit a Covid-járvány még súlyosabbé tett. Rengetegen elvesztették a munkájukat, különösen, akik takarítónőként dolgoztak, és akik a járványügyi intézkedések miatt nem járhattak be naponta az idegen családokhoz. Előkerülnek a szétszakadt sorsok:

zömében ugyanis nők és gyerekek érkeznek, akiket a férfiak vagy elhagytak, vagy akiknek férjeik még mindig délen harcolnak,

vagy már régen elpusztultak a polgárháborúban. És bizony felmerül az is, hogy a papírok nélkül, illegálisan – és így láthatatlanul – az országban élő szudániak közül hogyan lesznek egyesek a prostitúció, legrosszabb esetben pedig a szervkereskedelem áldozatai.

Mindezek ellenére megdöbbentő volt látni azt a sok boldog, örömteli arcot, amivel Arba’-u-nuszban találkoztunk. Mint ahogy máskor is a harmadik világban, itt is rá kell jönnöm arra közhelyre, hogy a szegénység és kiszolgáltatottság nem jelenti azt, hogy az embernek folyamatosan áldozatként kell tekintenie magára és háborogni a körülményei miatt. Ezek az emberek, akik európai standardok szerint nyomorban élnek, megtalálják a mindennapjaikban azokat a dolgokat, amelyek miatt érdemes napról napra küzdeniük – ráadásul nem fogcsikorgatva, hanem mosollyal az arcukon. 

Hamarosan elköszöntünk Claude atyától, aki már a következő misére készült, és taxiba szállunk. Ahogy autónk az esti kairói forgalomban araszolt vissza Zamalek felé, azon gondolkozom, hogy vajon hol rontjuk el mi, európaiak – magyarok? – a dolgot, és miért nem látok ennyi mosolygós arcot sem az utcán, sem az otthoni templomokban. Tényleg a nyomorúság és a kiszolgáltatottság kell ahhoz, hogy az emberek egymásra találjanak, és végre legyen idejük egymásra? Jó lenne, ha nem így lenne, és itt, a 21. század harmadik évtizedében ezek nélkül is vissza tudnánk találni azokhoz az ősi gyökerekhez és bölcsességhez, amelyeket a núbák még mindig őriznek Arba’-u-nuszban.

Összesen 17 komment

Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

Bejelentkezés