56-os párhuzamok

„Egyetlen forradalmunk sem tudta elkerülni, hogy a diktatórikus hajlamú politika – mint a leggazabb szexuális ragadozó az áldozatát – kényére-kedvére használja; miért pont 1956 és az Orbán-rendszer lenne a kivétel? A jelenlegi magyar miniszterelnök eleve Nagy Imre koporsójából ácsolt magának lépcsőt a hatalomba. Ehhez képest utóbb, amikor megérkezett, nem bizonyult különösebben hálásnak: ugyanúgy eldobható reklámtárgynak tekinti a 65 évvel ezelőtti október ikonjait, akár az eddigi legszemérmetlenebb múlthamisítók, a kommunisták.

Tizenegy évnyi Orbán-utalom után eljutottunk odáig, hogy három 1956, és három különböző forradalmi forgatókönyv van forgalomban. Az első az, amit a történelemkönyvekből ismerünk – mármint a tisztességesekből, nem abból a fércműből, amelyből ma a gyerekeinket tanítják. Ennek a forradalomnak

voltak a hősei, az orosz katonák pedig az eltiprói – őket a rezsim már nem emlegeti, mert nincs rájuk szüksége, nem illeszthetőek bele a mai narratívába. Orbán Viktor rendre úgy teszi szóvá sértődötten az elmaradt nyugati segítséget, hogy közben elegánsan túllép a keleti erőszakon. Az ő 56-os története amúgy is leginkább saját magáról szól, meg persze Gyurcsány Ferencről.

Orbán forradalmának ő maga a hőse: a hívei azt ünneplik (tekintet nélkül a történet igazságtartalmára), hogy 1989-ben véget vetett a kommunizmusnak, 2006-ban pedig szembeszállt Gyurcsánnyal. Az ő harca, kétharmad ide vagy oda, 2010-ben sem ért véget, és hogy miért harcol(t), azt ma is csak találgatjuk. A szabadságért? A szabad sajtóért? A nemzeti függetlenségért - Putyinnal, Hszi Csin-pinggel, Paks 2-vel, a Fudan egyetemmel a háta mögött?”