Mi is a makoveczi szellemiség? – Makovecz Pál a Mandinernek

2021. október 7.
Tíz éve hunyt el Makovecz Imre – a Szent István Király Zeneművészeti Szakgimnázium igazgatójával édesapja életművéről, az alapítvány terveiről és a művészetre nevelés fontosságáról beszélgettünk.

Ferenczi-Bónis Orsolya interjúja a Mandiner hetilapban.

Ön nem akart építészként édesapja nyomdokaiba lépni?
Amikor a gimnázium negyedik osztálya kezdetén elmondtam apámnak, hogy a Műegyetem építészmérnöki karára fogok felvételizni, azt kérdezte, hogy miért. Jó vagyok matekból és fizikából, szerintem sikerülni fog, válaszoltam, de ő figyelmeztetett, hogy ezzel a névvel soha nem fognak felvenni. Ha mégis, akkor pokollá teszik az életemet, ha pedig még azt is kibírnám, akkor egész életemben én lennék a kis Makovecz. Majd hozzátette, a válaszomból is úgy érzi, nincs meg bennem az elhivatottság a pálya iránt, csak egy racionális döntés eredménye lenne, ha odamennék.

Meglehetősen őszintén fogalmazott.
Viszont rámutatott az igazságra, hogy engem semmi más nem érdekel, csak a zene, és ezen a vonalon kellene továbbmennem. Addig fuvoláztam, a konzervatóriumba viszont már harsonára felvételiztem, és fel is vettek. Apánk mindig nagyon egyenesen és világosan beszélt velünk, a nevelése is ilyen volt: határozott, egyértelmű, nem volt mellébeszélés.

Azt mondják, nagyon jó humora volt.
Ez igaz, rengeteget nevettünk gyerekkorunkban vele. Közös rajzolgatás közben képesek voltunk pukkadásig nevetni, vagy amikor együtt találtunk ki egy verset, órákig tudtunk derülni egymás suta rímein.

Közös rajzolás, versírás – ezek szerint a nevelésükben is megjelent az a komplexitásra törekvő látásmód, amellyel édesapjuk élt és alkotott.
Abszolút, de nem tudatos stratégiaként, nem voltak „óráink”, csak egyszerűen benne volt a levegőben, így nőttünk fel. Ennek egyik legjobban érzékelhető formája a mese volt. Apánk mindig fejből mesélt, és csak felnőttként értettem meg, hogy komplex és világos univerzumot mutatott be, ahol minden rendben van, a fény és az árnyék, a jó meg a rossz világosan elkülönül. Beleépítette a meséibe az egyetemes kultúra alapjait képező szimbólumokat, az életünket átszövő archetípusokat, az alvilágot, a mennyországot, a nagyon fontos számokat, a hármat és a hetet.

Fotó: Makovecz Imre Alapítvány

Az összművészeti légkörhöz nyilván hozzátett az is, hogy édesanyja, Szabó Marianne textilművész. A lányaim Dobszay-szolfézskönyveiből is ismerős a neve, hiszen a kötetet az ő illusztrációi díszítik.
Ugye milyen érdekes, hogy az én szakmámban a kollégáim előbb ismerkedtek meg édesanyám munkásságával, mint az apáméval? Hiszen nemzedékek óta mindenki ezekből a szolfézskönyvekből tanul.

Harsonaművészként, harsonatanárként, a Szent István Király Zeneművészeti Szakgimnázium és Alapfokú Művészeti Iskola igazgatójaként visszanézve hogy látja, jó tanácsot adott önnek az édesapja?
Úgy érzem, megtaláltam a nekem szánt hivatást. Ez az iskola az első munkahelyem, 1982-ben kerültem ide, az intézmény gyökereit jelentő István Zenekarba. Nagyon jól éreztem magam, szerettem ehhez a közösséghez tartozni, hatott rám mindaz, amit a Záborszky család felépített. Akkor még az édesapa, Záborszky Józsi bácsi volt az igazgató, később a fia, Kálmán lett az első főnököm. Amikor 1990-ben diplomáztam, akkor indult a középiskola, engem pedig meghívtak harsonatanárnak. Harmincegyedik éve vagyok itt. Igen megtisztelő, hogy ezt a fantasztikus helyet rám bízta a család, hiszen maga építette fel, amíg eljutottunk oda, hogy az intézmény az ország legjobb zeneiskolájává vált. A szakgimnázium csak a kisebbik szelete az iskolánknak, ugyanis kerületi zeneiskola is vagyunk, és mint ilyen, az egyik legnagyobb az országban, több mint ezerháromszáz gyerekkel. Egy boldog sziget vagyunk, ide azok felvételiznek, akiknek tényleg a zene tölti ki az életüket.

Milyen ma az ének-zene oktatás helyzete?
Nagy problémát látok abban, hogy rettenetesen túl vannak terhelve a gyerekek, magas az óraszám, túlméretezett tananyagot kell elsajátítaniuk. A gyerekek borzasztóan fáradtak. Egyértelműen úgy látom, hogy a művészetoktatás emiatt nehéz helyzetben van. Szerencsétlennek találom azt a jelenséget, hogy miközben van mindennapos testnevelés – amit nagyon jónak tartok –, mindennapos művészet nincs. A zeneiskolában sok szülő mondja nekem, hogy abba fogják hagyni a zenetanulást a délutáni sport miatt. Hetente van öt testnevelés, de csak egy énekóra. Ha azt szeretnénk, hogy a gyerekek nemzetközi összehasonlításban is jobb eredményeket érjenek el például matematikából, akkor nem még több matekórára lenne szükségük, hanem arra, hogy az agyuk pihenhessen. A művészet révén az agyuk másik féltekéjét is foglalkoztathatnák, ha minden napra jutna valamilyen kreatív tevékenység is: zene, tánc, dráma és képzőművészet. Szóval a mindennapos testnevelés mellett a mindennapos művészetre is nagy szükség lenne.

Édesapjának is fontos volt a tanítás…
Apám fiatalon rájött, hogy át kell adnia azt, amit felhalmozott, és elkezdte a tulajdonképpen teljesen illegális mesteriskolát otthon, a lakásban. Én ebből annyit érzékeltem, hogy rendszeresen és rengetegen jönnek, mindig tele van a szobája, mi már megyünk aludni, de még hallom a hangjukat. Ebből a körből származik Gerle János, aki később a monográfusa lett, és Sáros László, aki első tanítványként tagja a Makovecz Imre Alapítvány kuratóriumának. Később félhivatalos formában már tarthatott előadásokat az egyetemi kollégiumban. Ebből az időszakból kerültek elő azok a ma nagy névnek számító figurák, mint Csernyus Lőrinc, aki szintén kuratóriumi tag, vagy Zsigmond László, Turi Attila. Annak a generációnak a tagjai, amelyhez a Kós Károly Egyesülés – furcsa ezt kimondani – nagy öregjei is tartoznak. Velük indultak el a visegrádi nyári táborok, amelyeken a résztvevők az egész napos építés után esténként a legnagyobb koponyák előadásait hallgatták. Aztán ezekkel a fiatalokkal közösen az egyesülés keretein belül indult el a posztgraduális képzést kínáló vándoriskola, ahol hat féléven keresztül minden félévben más mestertől lehetett tanulni, miközben építeni is kellett. Építőcégek is az egyesülés tagjai voltak, mert az volt a cél, hogy mire a fiatalok befejezik az iskolát, megépüljön a terveik alapján egy ház.

Azt szoktam mondani, hogy közülünk, akik itt maradtunk utána, mindenkinek túl nagy az ő kabátja”

Makovecz Imre 2011 szeptemberében hagyott itt minket. Az öröksége rendkívül összetett, hogyan lehet egyben tartani és megóvni?
A legnagyobb kihívás a hagyaték szempontjából épp ez, hogy nem csak építészetről beszélünk. Polihisztor volt, rengeteg olyan írása és rajza van, amelynek semmi köze az építészethez. Lassan négy éve működik a Makovecz Központ és Archívum. A megnyitóján volt számomra egy meghatározó pillanat. A ház egyik szobájában rekonstruáltuk apám irodáját, amely a Kecske utcában – ma már Makovecz utca – volt, a halála után azonban gyakorlatilag egy zárvány lett: egy fura sziget a maga jellegzetes miliőjével, ezért körbefotóztuk, majd összecsomagoltuk az egészet, elhoztuk és újraépítettük a házban. A megnyitó előtt a vendégek – nem nagy a hely – jöttek-mentek, és mindenki száján az csúszott ki: olyan, mintha most ment volna ki innen, mintha itt lenne. Erre gyorsan fejben „összegyűrtem” a beszédemet, és inkább arról szóltam, hogy ha ez a ház olyan, mintha ő itt lenne, akkor bele se kezdjünk az egészbe. Ezt csak akkor szabad csinálnunk, ha ez a ház olyan, hogy ő itt van. Minthával nem megyünk semmire.

Fotó: Makovecz Imre Alapítvány

Elég magasra tették a mércét.
Lehet, mert nemcsak az a kérdés, hogy mikor van jelen ez a szellemiség a házban, hanem hogy egyáltalán mi ez a szellemiség. Miből áll? És tulajdonképpen ez jelenti a legnagyobb feladatot számunkra, mert ugyan meg tudunk határozni bizonyos összetevőket, mint mondjuk az Unicum esetében, a receptet magát nem ismerjük, az csak az övé volt. Van benne természetesen építészet, mélyen megélt keresztény hit, erős kötődés a népi kultúrához, a népművészet egyes ágaihoz, a kézműves építészethez, a textilművészethez, a fafaragáshoz. Minden egyes eleméhez külön-külön és egészében is. A népművészet motívumainak vizsgálatán keresztül jutott el a gondolatkörhöz, amely szerint a népi építészet olyan univerzális, ősi tartalmakat hordoz, amelyek összekötnek bennünket más népek építészetével. Olyan szellemi őstörténeti kaland és kutatás volt ez, amely átfogó gondolkodást feltételezett. Az antropozófia is alapvető összetevője a makoveczi szellemiségnek. És természetesen a már említett oktatási tevékenysége is meghatározó. Kérdés, hogy ezek milyen százalékban adják ki azt a vegyületet, amelyre a végén azt mondhatjuk, hogy valóban ez a makoveczi szellemiség. Azt szoktam mondani, hogy közülünk, akik itt maradtunk utána, mindenkinek túl nagy az ő kabátja. Mást nem tehetünk, mint hogy megpróbáljuk a sokszínű hagyatékának elemeit külön-külön és valamennyire egységében is folyamatosan megismertetni az emberekkel, és aztán reménykedni abban, hogy ennek az együttese csak megadja azt az univerzális látásmódot, amely őt jellemezte.

Tíz évvel ezelőtt, amikor meghalt, az első napok nehéz pillanatai után gyorsan eljutottunk oda, hogy létre kell hoznunk egy alapítványt”

Éppen tízéves a Makovecz Imre Alapítvány is, amely a hagyaték megőrzését és megismertetését tűzte ki céljául.
Tíz évvel ezelőtt, amikor édesapám meghalt, az első napok nehéz pillanatai után elég gyorsan eljutottunk oda, hogy azonnal létre kell hoznunk egy alapítványt. Volt tanítványokat, az első és a második generáció egy-egy tagját hívtuk a családtagok mellé, és az egyik legjobb barátját, Kálmán Istvánt, akit sajnos nemrég temettünk el. Ő vezette be apámat az antropozófiába, jóbarátok voltak. Így indultunk el tíz évvel ezelőtt, igen szerény anyagi lehetőségekkel. Elsők között a Magyar Művészeti Akadémiával és a Kós Károly Egyesüléssel „örök barátsági szerződést” kötöttünk az életmű gondozásának tárgyában, és komoly közös projektjeink voltak, például a Vigadóban rendezett 2014-es kiállítás. Jelentős fordulat volt 2015-ben, amikor megjelent a kormányhatározat Makovecz Imre életművének gondozásáról.

Fotó: Makovecz Imre Alapítvány

Példa nélküli ez a kormányhatározat.
Példa nélküli, egyben példamutató, mert ezzel a nemzet deklaráltan olyan értéknek tekinti az életművet, amellyel méltó módon kell bánni. 2015-ben született, 2016-tal indult öt évre meghirdetett programként, majd 2021-ben egy évvel meghosszabbították, és most arra várunk, hogy a 2026-ig való meghosszabbításáról is döntsenek. A határozat jelentős támogatás mellett hatalmas mennyiségű feladatot is megfogalmazott nekünk: könyveket, filmeket készítünk, létrehoztunk egy rendkívül gazdag és informatív honlapot, szakmai segítséget nyújtunk a kormányhatározat szerint megépülő és megújítandó épületekkel kapcsolatos munkákhoz. Hét olyan útvonalat terveztünk az országban, amelyet követve be lehet járni a Makovecz-épületeket. Digitalizáljuk és rendszerezzük a hagyatékot. És nem utolsósorban megnyitottuk és működtetjük a már említett Makovecz Központ és Archívumot, vagyis a Makovecz-házat. Nem is igazán értem, amikor azt hallom, hogy csak öntik a pénzt a Makovecz-hagyatékba; ez az egyik leghatékonyabb és legtakarékosabb program, amit ismerek. Az évfordulóra elkészítettünk nyolc különböző tematikus kiállítási anyagot: tablókat, maketteket, amelyeket mostantól ingyen kínálunk kölcsönzésre. A Magyar Nemzeti Múzeummal közösen készítettünk egy vándor-oszlopinstallációt, ezt szeptember 27-én avattuk fel a Vigadó árkádja alatt, egy hónapig lesz ott, utána elindul körbe az országban. Novemberben, apám születésnapján a Magyar Nemzeti Múzeum kerítésén avatunk egy jelentős, csaknem ötven tablóból álló kiállítást. És végre elérkeztünk ahhoz is, hogy kutatható lett az archívum. A feldolgozottság és a hagyatékot rendszerező szoftver fejlesztése lehetővé teszi, hogy regisztráció után kutatási célból bárki elmélyedjen a Makovecz­házban található digitális archívumban.

Ez az a ház, amelyet az édesapja egy diófa köré tervezett?
Saját magának, igen. Ő szeretett volna ott lakni édesanyánkkal. Ha fizikai valójában nem tudott is beköltözni, azért a szelleme ott van, és ha jól csináljuk, akkor – ahogy mondtam – jelen van. Itt van a teljes archívum, bár már a halála után rögtön megszólaltak a szirénhangok, hogy be lehetne vezetni a műkincspiacra a rajzokat és a vázlatokat – mi egy darabot sem adunk el. Számtalan további tervünk van még. Van például egy olyan székvázlata az apámnak, amely alapján gyártani szeretnénk egy Makovecz-széket.

Használati tárgy lesz, amelyet majd bárki az otthonába vihet?
Igen. További tárgyakat is megrajzolt, tervezzük szép apránként a bevezetését a köztudatba annak, hogy a komplex életműnek vannak olyan elemei, amelyeket tényleg haza lehet vinni. Kiváló párhuzam a finn Alvar Aalto munkássága. Nagy formátumú építész, de mindenfélét tervezett a vázától kezdve a hokedliig. Gyakorlatilag nincs olyan finn háztartás, ahol ne lenne egy Alvar Aalto-tárgy.

Fotó: Ficsor Márton

Olvastam, hogy a Makovecz-ház kertjében éppen most avattak fel egy kis faházat.
Annak a kis háznak különleges története van. A hetvenes években a Vátiban, a Városépítési Tudományos és Tervező Intézetben dolgozott apám, ahol pokollá tették az életét. A Pilisi Parkerdőhöz menekült, ahol nagy szeretettel és tisztelettel fogadták. Akkoriban nem a személyek, hanem az irodák rendelkeztek tervezői jogosultsággal, a parkerdőé azonban korlátozott volt, ezért ő is meghatározott méretű és főként faépítményeket készíthetett – innen ered a fa intenzív jelenléte az életműben. Amikor meglátták az első házacskának a tervét, ezek az emberek, akik tényleg szerették és tisztelték őt, azt mondták, hogy Imre, ilyen ház nincs. Nem vitatkozott, volt egy kis telkünk a Svábhegyen, megépítette a házat, és azt mondta nekik, hogy akkor jöjjenek ide, és nézzék meg, hogy van ilyen ház vagy nincs. Amikor meglátták, az mondták, hogy „na jó, Imre, akkor csinálhatod”. Ezek után jöttek létre az olyan munkái, mint a mogyoró-hegyi kemping, a Zsindelyes vendéglő és a többi épület a Visegrádi-hegységben. Ezt az első házat rekonstruáltuk és avattuk fel most műtárgyként a kertben. Ez tulajdonképpen az a csíra, amelyből életművének egyik fő ága kihajtott.

Meghatározó volt számomra, hogy az egyetemi éveimet Makovecz-épületek között tölthettem Piliscsabán. Amikor a Pázmány Pestre költözött, elsirattam a kampuszt…
Úgy tudom, szerencsére nem marad gazdátlan. Ismereteim szerint állami tulajdonba kerül, és továbbra is oktatási célokra kívánják felhasználni, de ennél konkrétabb információm nekem sincsen.

Azt nehéz megmagyarázni, hogy miért nincs Makovecz Imrének egy középülete sem Budapesten.
Apám nem beszélt idegen nyelven. Nagyon szeretett volna, de valahogy nem ment neki. Tanítványai, gyerekei, mi jártunk neki tolmácsolni, hogyha szükség volt rá. Hányszor éltem át, hogy kérték, a Budapest-térképen mutassa meg, hogy hova menjenek megnézni egy-egy épületét, ő pedig azt mondta, hogy tegyék el, mert az kicsi lesz hozzá… Nem akarták elhinni, hogy egy ilyen nemzetközi tekintélyű építésznek nincs Budapesten épülete. Egyedül a Szentkirályi utcában egy kis irodaház régi klasszicista homlokzata fölé építhetett pár szintet – ez az egy középülete van, vagy annak lehet nevezni a Farkasréti temető ravatalozóját, ami belsőépítészeti munka. És családi házai vannak. Budapest határán, Rákoskertnél épül most egy temploma, talán tavasszal fogják felszentelni. Egyébként tévesen írtak a lapok az utóbbi napokban Makovecz „első budapesti templomáról”. A pesterzsébeti templom vázlatait valóban apám készítette, ám a megépült, szép templom terveit az eredeti vázlatok egyes elemeinek felhasználásával Dósa Papp Tamás tervezte. Nem tekintjük Makovecz-épületnek.

Van viszont egy templom, amely nem épült meg, pedig a tervét a Makovecz-életmű csúcsteljesítményének tartják. A Feltámadás temploma megépítésének lehetősége januárban hirtelen került a közérdeklődés középpontjába.
Egy tévéműsorban arról beszélgettünk, hogy milyen jó lenne megépíteni ezt a gyönyörű templomot, de a szalagcím már az volt, hogy megépülhet Makovecz katedrálisa Budapesten. Cunamit indított, messze túldimenzionálva a valós helyzetet. Sok különös vélemény is napvilágot látott. Apám tizenhét templomot épített meg, mégis előszeretettel eretnekezik le elsősorban a nap és hold mint szimbólumok használata miatt, pedig az a keresztény szimbolikában a Fiú és a Szűz jelképe. Apámat mindig az bántotta a legjobban, amikor a sajátjai részéről érték kritikák. Erdő Péter bíboros viszont nagyon mértéktartóan és diplomatikusan nyilatkozott, nem mondott sem igent, sem nemet – egyfelől helyére tette azt, hogy ez nem katedrális, mi nem is hívtuk annak. Nyilvánvalóvá tette, hogy az egyháznak egy ekkora templom megépítésére nincs pénze, és azt is jelezte, hogy őt nem keresték meg – de hát hogy is kerestük volna, épp csak beszélgettünk erről. Mindenesetre a Feltámadás templomának kis túlzással holnap neki lehetne látni. Remélem, hogy egyszer eljön az az ihletett pillanat, amikor valóban meglesz a nemzeti akarat arra, hogy megépüljön.

Születés és újjászületés
A kormányhatározat részeként felépült három új épület: Zalaegerszegen és Mártélyon kápolna, Makón könyvtár. Négy további épül, egy-egy templom Rákoskerten és Temesváron, egy kávéház Mátészalkán, valamint bővül a fürdő Makón. Előkészítés alatt áll egy kápolna felépítése Szegeden, és megújult kilenc épület: a bagodi, a baki, a kakasdi faluház, a makói Hagymaház, a neszmélyi iskola, a paksi, a százhalombattai, a siófoki, a kolozsvári templom. Folyamatban van a dobogókői síház, a jászkiséri és a zalaszentlászlói faluház, a mogyoródi kilátó, a visegrádi tornacsarnok, a sárospataki művelődési ház, gimnázium, továbbá ivókutak megújítása, és előkészítés alatt áll a szigetvári vigadó felújítása is.

*** 

A Makovecz Imre Alapítvány első tíz éve címszavakban

Nyolc könyvet adtak ki.

Negyedik éve készül évi két tematikus naptár.

Felállt egy hét oldalból álló honlaprendszer (makovecz.hu).

Digitalizálták a hagyatékot.

Öt magyarországi és tizenkét külföldi kiállítást rendeztek.

Nyolc tematikus, kölcsönözhető kiállítási anyagot állítottak össze.

Elkészült az archívum kutatóállomása.

*** 

Makovecz Pál
1964-ben született Budapesten. 1989-ben szerzett harsonatanári diplomát a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskolán, majd 1991-ben harsonaművészi diplomát Helsinkiben, a Sibelius Akadémián. 1991 óta tanít a Szent István Király Zene­művészeti Szakgimnáziumban, 2015 óta az igazgatója. A Makovecz Imre Alapítvány kuratóriumának megalakulása óta elnöke.

Nyitókép: Ficsor Márton

Összesen 37 komment

Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

Bejelentkezés