Demkó Attila: Irán mostanra jobb tárgyalási pozícióba került, mint amilyenben a háború megkezdése előtt volt

Amikor a tél utolsó napján arra ébredtünk, hogy az Egyesült Államok és Izrael nagyszabású katonai műveletet, brutális légitámadás-sorozatot indított Irán ellen, mindannyian nyelhettünk egy nagyot, és újfent aggódni kezdünk a holnap és a holnapután miatt. Az aggodalmakat fokozhatta, hogy a támadás első hullámában likvidálták Ali Hámeneit, Irán legfelsőbb vezetőjét és számos más döntéshozót. Vajon mit hoznak még a következő napok és hetek? – tehettük fel a kérdést.

A kérdés megválaszoltatott: az apokalipszis elmaradt – ahogy egy gyors háborút lezáró tartós béke is. Az iráni konfliktus így sorolódik be napjaink számos furcsa háborúja közé, amelyet egyszer valakik a gyors győzelem reményében elkezdtek, aztán annak hiányában úgy maradt.

Ahogy teltek a hetek az iráni konfliktusban, úgy alakult át a meglehetősen egyoldalú amerikai–izraeli sikereket hozó légicsapás-sorozat egy immár nagyrészt lövedékek nélkül folytatott, hidegebb háborúvá – aminek a globális kereskedelem és az egész világ energiaellátásának a biztonsága lett a kárvallottja. A Perzsa-öbölt a világtengerekkel összekötő Hormuzi-szoros blokádja megrengette az egész bolygó energiaellátási rendszereit. Mostanra patthelyzet közelébe jutottunk.

Ezt a következtetést vonták le két hónap elteltével Irán és az Egyesült Államok vezető lapjai is. A Horászán nevű iráni konzervatív újság értékelése szerint „stratégiai patthelyzet” alakult ki, súlyos rizikókkal. „Mindkét fél visszalépett a költséges nyílt háborúzástól, de nem léptek túl az erő és a nyomásgyakorlás logikáján”, ez pedig „veszélyesebb lehet, mint a rövid távú háború” – fogalmaztak. A The New York Times szerint mindkét fél arra játszik, hogy tovább bírja, mint az ellenfele. Az irániak abban bíznak, hogy jobban el tudják viselni a háborúból következő gazdasági nehézségeket, mint a félidős választás elé néző, nem túl népszerű amerikai elnök. De ha nem lesz megállapodás a konfliktus lezárásáról, akkor az irániaknak az amerikai–izraeli katonai szövetség folyamatos fenyegetésétől kell tartaniuk.

S hogy mik a két hónapja tartó háború fő tanulságai? Demkó Attila biztonságpolitikai szakértőt, lapunk rendszeres szerzőjét kérdezzük erről. „A háború előtt csak sejtettük, hogy Irán képes lenne lezárni a Hormuzi-szorost, most már tudjuk” – kezdi Demkó Attila. Mint mondja, lényeges körülmény, hogy 

„Hangsúlyozom, hogy jobb tárgyalási pozícióba, nem pedig jobb gazdasági vagy katonai pozícióba” – teszi hozzá, utalva arra, hogy a légitámadások súlyosan visszavetették Irán gazdaságát, katonai csapásmérő és védelmi képességeit pedig elpusztították.

Második tanulságként egy régi katonai bölcsességet emel ki a szakértő: 

 Az Egyesült Államok és Izrael, mondhatjuk, 100:1 arányban győzött a katonai műveletek terén, de a konfliktus politikai hozadéka a két támadó fél javára nem írható le egy 100:1-es játszmával. „Emlékezzünk: az Egyesült Államok Afganisztánban soha nem veszített nagy csatát a tálibok ellen – húsz év után mégis ki kellett vonulniuk az amerikaiaknak.” Az amerikai–izraeli szövetség brutális mértékű katonai veszteséget okozott Iránnak, amit Teherán alig tudott viszonozni ellencsapásaival – ez mégsem hozta el sem az iráni rendszer bukását, sem nemzetközi nyomásgyakorló képességének összeomlását. Épp ellenkezőleg: a régóta rettegett és most megvalósított tengeri blokáddal a Hormuzi-szorosban új erőre kapott a megrogyott iráni hatalom, az egész világot megrengetni képes ütőkártyáját felhasználva.

A harmadik nagy tanulsága az iráni háborúnak Demkó Attila szerint egy örök emberi tulajdonság, a gőg szerepe. „Donald Trumpnak eddig szinte minden sikerült, különösen a külpolitikában és a katonai műveleteiben” – említi a szakértő. Már első elnöki ciklusa során megölték Kászem Szolejmánit, az iráni Forradalmi Gárda különleges egységének főparancsnokát; a tavaly júniusi, immár általánosan tizenkét napos háborúnak nevezett akcióban pedig Izrael és az Egyesült Államok alapjaiban rombolta le Irán nukleáris fejlesztési képességeit, és közben katonai vezetőket, atomtudósokat és politikusokat is kivégzett. Iránt már akkor fél térdre kényszerítették, és az idén kirobbantott újabb konfliktusban akartak végzetes csapást mérni az államra. Ehhez jött Trump több más külpolitikai húzása: korábban az Ábrahám-egyezmények, vagyis egyes arab államok és Izrael kiegyezése, ez év elején pedig a sebészi pontossággal végrehajtott venezuelai akció, amelynek során az amerikaiak egyszerűen elrabolták Washington esküdt ellenségét, Nicolás Maduro elnököt, hogy amerikai földön számoltassák el. Mindezek a sikerek arra ösztönözték Trumpot, hogy belevágjon a legnagyobb, évtizedek óta rettegett vagy halogatott akcióba: az Irán elleni nyílt háborúba.

„A túlzott magabiztosság mindig hátrány – teszi hozzá Demkó Attila. – Trump most olyan országgal kezdett ki, amely nem az eddigi ellenségek szintje, más a nagyságrend.” A szakértő szerint most a legtöbb, ami kihozható a konfliktusból, egy olyan kompromisszum elérése, amelyet mindkét fél győzelemként tud értelmezni, s amellyel arcvesztés nélkül tud visszavonulni. Az ördög persze a kompromisszum részleteiben lakozik majd.

A hübrisz örök emberi tulajdonság, ősi történelmi és politikai buktató rengeteg tanulsággal. Donald Trump, aki második, alkotmány szerint utolsó elnöki ciklusának félidejéhez közeledve történelmi eredményeket szeretne felmutatni, maga is szembesül velük. Míg a világ az energiaellátásért aggódik, és míg a háborúzó felek óvatosan keringőznek egymással az eredményes tárgyalások érdekében, az iráni konfliktus ősrégi és újszerű tanulságokkal egyaránt szolgál világunk megértésének folyamatában.

A nyitóképen Ali Hámenei legfelsőbb vezető mártírságát hirdető tábla egy teheráni kirándulóhelyen
Fotó: FP / ATTA KENARE