„Csak harcolni akarnak” – Így jött létre száz éve a Lajtabánság

2021. október 4. 18:40
„Nem kívánja, hogy a kommunista Ausztriához csatoltassék.” Miért jött létre száz éve egy önállónak szánt magyar állam a nyugati végeken, és miért nem tetszett ez Horthyéknak? Mit akart Prónay Pál és miről szólt a második nyugat-magyarországi felkelés? Íme, a Lajtabánság története!

Éppen száz éve az ekkor már több mint egy hónapja tartó nyugat-magyarországi felkelésnek (melyről itt és itt írtunk) érdekes fejezete kezdődött, ami azóta is megmozgatja sokak fantáziáját: ez volt a Lajtabánság létrejötte.

Az önálló magyar államalakulat kikiáltásának története a nyugati végeken, amiket Ausztriának ítélt a trianoni békeszerződés, felveti a kérdéseket: miért jött létre az állam, életképes volt-e ez az entitás,

és miért hagyta Magyarország összeomolni azt?

A Lajtabánság elsősorban egy olyan ember nevéhez kötődik, aki ugyan kevéssé részt a felkelésben, ám nevét utóbb sikeresen összekötötte azzal: ő volt Prónay Pál százados. A felkelés ugyanis 1921. augusztus 28-án kezdődött, annak fő katonai eseményei szeptember 8-ára lezajlottak. Ő saját emlékezése szerint szeptember 6-áig Bicskén tartózkodott, aznap este érkezett meg Sopronba, 8-án pedig Nagymihályon tartózkodott – távol a harcoktól. Mint azt a szakirodalom is megemlíti, csupán egyetlen hadműveleti intézkedésről tudunk, amit Prónay tett meg, és ez is mindössze Héjjas Iván egyik különítményének Moson vármegyébe való küldése volt.  

Ennek ellenére Prónay szeptember 16-án önkényesen átvette a felkelés vezetését, és öt felkelő hadsereget hozott létre (sorrendben Taby Árpád, Budaházy Miklós, Molnár Endre, Héjjas Iván-Bachó István-Bónis páter, Maderspach Viktor-Gebhardt Pál vezetésével).

Prónay Nyugat-Magyarországra magával vitte csinos, fiatal, nemesi származású feleségét, Pálffy-Daun Eleonórát – akivel a rossz nyelvek szerint a legitimisták ismertették meg lojalitásának biztosítására –, illetve két farkaskutyájukat, Flórát és Fenrist is (Zadravecz István naplójában megosztotta az anekdotát, miszerint Prónay kutyája értett a valuta szimatolásához és jelzéséhez: állítólag dollárra hangosan csaholt, a magyar koronára nyöszörgött, az osztrák koronára pedig pisilt).

Kevés ember indult volna háborúba feleségével és kedvenceivel oldalán, de Prónay nem is háborúba indult.

A Lajtabánság kikiáltása lényegében Prónay magánakciója volt,

ám az ötlet nem teljesen tőle származott. Nyugat-Magyarország függetlenségének kikiáltása először magyar kormánykörökben merült fel, még az év tavaszán. Friedrich István pedig már 1921 augusztusában ki akarta kiáltani a Lajtabánságot, proklamációját ki is nyomtatta, ám az osztrák birtokbavétel napján Bethlen István miniszterelnök utasítására fegyvereit nem kaphatta meg, így a kikiáltás harcképes erők hiányában elmaradt.  

Prónay Pál százados

A rövid életű állam kikiáltása egyenes reakció volt a magyar kormány készségnyilatkozatára, hogy a felkelők által elfoglalt területeket átadja Ausztriának. A Nagykövetek Tanácsának szeptember 22-i ultimátumára Hegedűs Pál altábornagy 1921. október 3-án Nyugat-Magyarországot jegyzőkönyvileg átadta az antantnak. Ausztria azonban nem vette át a területet, mondán: az még nem mentes a felkelőktől.  

A következő napon,

október 4-én Prónay kikiáltotta a magyar többségű Felsőőrön a független Lajtabánságot.

Ugyanezen a napon Friedrich is Kismartonba utazott, hogy kikiáltsa a Lajtabánságot, ezzel viszont elkésett, hiszen azt Prónay Felsőőrön megtette.

Érdekesség, hogy irredenta szervezetek Sopronban is készültek önálló állam kikiáltására, ez azonban végül elmaradt, mivel a magyar csendőrség sosem vonult ki a városból, és így interregnum sem jött létre. 

A szuverén állam létrejön

Felsőőrt emlékezők szerint fehér lobogókba és virágokba öltöztették, reggel nyolc órakor kezdték meg a felvonulást.

Bónis páter tábori misét tartott és megáldotta a Lajtabánság zászlaját. Ezt követően

jött a községházában tartott alkotmányozó gyűlés.

Érdemes jelezni, hogy utólagos emlékezők szerint Prónayt bánná választották: „Királyt még nem koronáztak nagyobb lelkesedéssel”, írta egy emlékező. Ám Prónayt valójában nem választották meg bánná: „fővezérként” lényegében diktátori jogokat gyakorolt, s bár Sigray Antal bánná nevezése felmerült, erre sosem került sor, a Lajtabánság végig államfő nélkül működött.

Kevés jellemzőbb mozzanata volt a rövid életű államalakulatnak, mint hogy bán nélküli bánságként szembe szállt a király nélküli magyar királysággal.

A felsőőri „alkotmányozó gyűlést” 1921. október 4-én tartották meg, deklarálva, hogy Ausztria nem vette át a trianoni szerződésben neki ítélt területeket, így

a terület önmagát szuverénnek deklarálja.

Indoklásának egyértelműen kommunistaellenes hangot adott: a térség magyar, német és horvát népe „[n]em kívánja, hogy a kommunista Ausztriához csatoltassék”, majd ismételte, hogy ők, akik „Ausztria kommunistáinak martalékául dobattunk oda”, függetlenségüket kikiáltják. A Lajtabánság feje hivatalosan a bán lett volna, akit mint említettük, végül sosem neveztek ki, ennek hiányában Prónay fővezér alatt állt a terület.

Lajtabánság bélyege

Prónay kormányzótanácsot is választott, melynek „előadói” (miniszterei) voltak: Apáthy László százados volt a kormányzótanács elnöke és egyben a vallásügyi előadó is, a külügy, az igazságügy és az alkotmányozó ülés jegyzőségének feladata Lévay Ferenc hadnagyhoz került, a belügy Bárdoss Béla századoshoz – aki egyben a függetlenséget kikiáltó ülés elnöke is volt –, a gazdaságügy pedig Hir Györgyhöz. (Itt érdemes jelezni, hogy bán hiányában jogilag Apáthy, s nem Prónay kellett volna, hogy vezesse az államot).

A Lajtabánság címert is választott: csúcsos vörös pajzson fehér talpas kettős kereszt, a pajzson csőrében kardot tartó, kiterjesztett szárnyú turul, a pajzs alatt babér-tölgy koszorú. Az ország színei a „vörös”, a fehér és a zöld voltak. Az állam nyelve magyar, de hivatalos ügyintézés német és horvát nyelven is lehetséges, a vallási és nemzeti egyenlőség garantált, egyébként a magyar törvények érvényesek.

A függetlenségi nyilatkozat ambiciózus módon későbbi választásokat is kilátásba helyezett. 

A Lajtabánsághoz körülbelül 50 település tartozott, magába foglalta lényegében a teljes, magyar hatóságok által kiürített területet, azonban egyetlen más állam sem ismerte el. Saját bélyegeket ugyan kiadott, de más, állami tevékenységként értékelhető tevékenységet nem végzett, ha csak nem számítjuk, hogy kormánya Prónay fővezér és Lévay Ferenc külügyminiszter aláírásával október 12-én tiltakozó jegyzéket intézett a soproni antant missziónak a velencei tárgyalások ellen. Ennek természetesen diplomáciai relevanciája nem volt, ám kiválóan mutatja az eltérést a felkelők és a kormány céljai között.

Forbes Dennis, a soproni antant misszió brit tagja beszélt egy magyar felkelőparancsnokkal, akinek „horvát neve volt, amit lehetetlen volt megjegyezni”. Szerinte a tiszt „teljesen őszinte volt”.

Mint mondta, inkább meghalnak, de nem engedik be az osztrákokat.

„Nem érdekelte őt sem Horthy, sem Bethlen, sem pedig a saját csendőrségük parancsa. A magyar kormánynak semmivel sincs több joga aláírni a trianoni szerződést, mint az antantnak megírni azt”. Dennis konklúziója az volt, hogy „csak harcolni akarnak, és nem igazán érdekli őket, mi okból is harcolnak”.  

A korabeli tudósítások hasonlóan visszaadtak némi cinizmust a felkelők részéről: „Legföljebb meghal[unk]” – közölte egy felkelő. Maderspach utólag kissé lenézően „élelmes fiúknak” nevezte a Lajtabánság urait, és való igaz, hogy első – és utolsó – kormányában egyetlen nyugat-magyarországi származású vagy illetőségű egyén sem kapott helyet, noha Prónay számára kéznél lett volna a vasvörösvári gróf Erdődy Tamás, akit azonban legitimista nézetei miatt mellőztek. 

A magyar kormány nem örül

Prónayt Bethlen közvetett úton már szeptember 15-én felszólította, hogy hagyja el Nyugat-Magyarországot,  a Lajtabánság kikiáltását követően pedig csak erősödtek a kormány és a felkelők közti konfliktusok. Bethlen expliciten úgy vélte, hogy az önálló állam deklarálása „a velencei tárgyalás[t] . . . rendkívüli módon zavarn[á]”. Jelzés értékű volt, hogy a Lajtabánság kikiáltását miniszterelnöki utasításra a jobboldali lapok többsége teljesen elhallgatta, csupán legitimista kiadványok törték meg a sajtóbojkottot. A kormány Gömbös Gyulát küldte, hogy tárgyaljon Prónayval,

aki azonban egyáltalán nem értette meg, hogy a magyar kormány meg akar állapodni az osztrákokkal,

és inkább további anyagokat, fegyvereket és ellátmányt kért a revíziós harc támogatásához.  

Horthy Miklós kormányzó, a kép jobboldalán Bethlen Istvánnal

Október 31-én Horthy Miklós kormányzó Budapestre rendelte Prónayt, kíséretében ott volt többek között Héjjas Iván testvére, Aurél, Bónis és Zadravecz páterek. „Előadásának refrénje: sírba visszük az országot” – írta naplójába Prónay. Emlékezése szerint a jelen lévő Bethlen és Bánffy is a soproni népszavazást akadályozó tényezőként látták a Lajtabánságot, és annak felszámolását követelték. A ferences csuhájában jelenlévő Bónis páter – nem érezve az erőviszonyokat – kemény szavakkal oktatta ki Horthyt a revízió és a zsidók közéleti kiszorításának szükségességéről, amit a kormányfő érthető módon erősen neheztelt.

A kormányzó végül a nemzeti hadsereg bevetésével fenyegette meg Prónayékat.

Itt érdemes utalni rá, hogy a magyar minisztertanácsokon korábban kisebb vita alakult ki a felkelők eltávolításával kapcsolatban. Ráday Gedeon belügyminiszter azt javasolta, hogy a felkelésben résztvevő közigazgatási alkalmazottakat – mint Förster Lajost – rúgják ki.  Az erőszak felvetésére Vass István miniszter kijelentette, hogy „lehetetlennek tartja, hogy ezen felkelő véreink ellen fegyverrel lépjünk fel, amennyiben vonakodnának Nyugatmagyarországról eltávozni”. Bethlen leszögezte: igenis erőszakkal fogják eltávolítani az ott maradó felkelőket, és végül értelemszerűen az ő álláspontja diadalmaskodott. 

Prónay értett a szóból, és hazatért Nagyszentmihályra – mely a Lajtabánság kikiáltása után Felsőőr helyett székelye lett –, és kiadta megmaradt csapatainak a leszerelési parancsot, november 4-én pedig Szombathelyre távozott. Ironikus módon a terület valódi szuverenitása csak ekkor következett, hiszen az osztrákok nem vették át azonnal Felsőőr irányítását, és a helyi bíró polgárőrséget szervezve kezelte az interregnumot. A kiürítéskor a felkelőket lefegyverző reguláris magyar csapatok

körülbelül 2100 harcost számoltak össze, de csak 1400 kézifegyvert tudtak beszedni,

a maradékot a kitartóbb felkelők valószínűleg elrejtették.

Utoljára a Királyfalván és Ercsenyén állomásozó sárvári szabadcsapat távozott – november 6-án –, illetve Felsőőrről és Szentelekről még november 16-án is távolítottak el magyar csendőrök néhány renitens felkelőt.  November 27-én az osztrák csendőrség még egyszer átfésülte az alsóőri, felsőőri és felsőpulyai erdőket, de csak néhány fegyvertelen civilt találtak.  December második felében még sor került néhány fegyveres incidensre Rohonc, Pomogy, Boldogasszony, Sopronnyék, Németlövő, Nagysároslak, Nagyfalva és Zsámánd mellett, ám halálesetekre nem került sor, minden bizonnyal magyar határőrök és osztrák erők lövöldöztek egymásra. Az első nyugat-magyarországi felkelésnek lényegében vége lett.

A rövid életű „második felkelés"

Egyes felkelők ugyanis nem hagyták el az új osztrák-magyar határ területét, és elsősorban az Esterházy család Fertő-tó környéki birtokán, illetve az ún. Mexikó-pusztán jelen maradtak, idénymunkásnak álcázva magukat, új felkelésre spekulálva. Fő vezetőjükként Szabó József százados és Bónis páter léptek elő, de látogatta őket Zadravecz István páter is. A felkelőket a magyar hatóságok is megfigyelték: 1922 januárjában összesen 380 főt számoltak össze, az év márciusára azonban már csak a felük maradt meg.  

Szabó József részéről intenzív levelezés maradt fent, melyből sokat megtudunk a kitartó felkelők világnézetéről. Leveleiben markánsan népi álláspontra helyezkedve egyaránt szidta a zsidókat, a svábokat, a szlávokat és a németeket, a katolikus egyházat és a Habsburgokat.  (Utóbbi dacára emberei gyakori legitimista nézeteinek).

Szabó gondolkodásának erős szociális üzenete is volt,

„a nagybirtokok általánosan ismert viselkedése miatt” úgy vélte, „hazánkban még mindig kilátás van a forradalomra”, és azt is elismerte, hogy „a forradalmak egyik-másik követelését jogosnak tartottuk”. 

A „második felkelés” – éppen az állami támogatás hiányában! – sosem volt komoly terv, egy őszintébb pillanatában Szabó is belátta, hogy nem jelentenek veszélyt Ausztriára, és hogy vállalkozásuk „gyermeteg”. A nyugat-magyarországi harcok utolsó áldozata Johann Jüttner osztrák csendőr járőrvezető volt, aki 1922. március 25-én lőttek le kitartó magyar felkelők Mosonbánfalván (ma: Apetlon).

1922 júliusában az osztrák területre szivárgott felkelőket az osztrák csendőrség, a Magyarországon táborozókat pedig a magyar csendőrség letartóztatta, felszámolva a lényegi tevékenységet soha nem végző, 1922-es „második felkelést”. A revíziós terveknek azonban még nem jött el a vége a területen, bár 1923-ban soproni ébredők

már inkább a burgenlandi osztrák nemzetiszocialistákkal keresték a kapcsolatot,

annak dacára, hogy azok meggyőződéses magyargyűlölők voltak.

Terveik között bajor nemzetiszocialisták és a magyar ébredők kapcsolatainak erősítése, a Bethlen-kormány eltávolítása, katonai diktatúra bevezetése és a zsidók kiűzése szerepelt. A bajor nemzetiszocialistákkal ápolt kapcsolatok egyébiránt nem fizetődtek ki, ugyanis Hugo Jury, a Gau Niederdonau birodalmi helytartója 1940-ben felvetette, hogy Sopront a náci Németországhoz kéne csatolni 1250 négyzetkilométernyi további területtel - erre már természetesen sosem került sor. 

***

Válogatott irodalom:

Békés Márton: A fegyveres revízió útja Nyugat-Magyarországon. (Szabó József százados, felkelőparancsnok válogatott iratai elé). Vasi Szemle, 2007/4.

Botlik József: A második nyugat-magyarországi felkelés. 1922. július. Vasi Szemle, 2010/4.

Fogarassy László: A nyugat-magyarországi kérdés diplomáciai története. II. rész. Soproni Szemle, 1982/2.

Fogarassy László: A nyugat-magyarországi kérdés katonai története. III. rész. Soproni Szemle, 1972/2. 

Fogarassy László: A nyugat-magyarországi kérdés katonai története. I. rész. Soproni Szemle, 1971/4. 

Fogarassy László: A nyugat-magyarországi kérdés katonai története. II. rész. Soproni Szemle, 1972/1.

Fogarassy László: A Prónay-Ranzenberger pör (1930–1932). Soproni Szemle, 1978/1. 

Fogarassy László: Határmenti események Burgenland megalakulásától az új határvonal megállapításáig (1921 november–1923 március). Soproni Szemle, 1975/2. 

Fogarassy László: Prónay Pál emlékezései az 1921. évi nyugat-magyarországi eseményekről. IV. rész. Soproni Szemle, 1986/4.

Fotó: a Lajtabánság harcosai 1921-ben, Vasi Szemle

Összesen 6 komment

Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi.

Rendben, nehezen tudtak leállni. De ha be sem indultak volna, elveszítettük volna Sopront.

Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

Bejelentkezés