„A globalista utópia kísérlete zsákutcába visz” – Kosztur András kutató a Mandinernek

Kié most a kultúra Magyarországon? Van egyáltalán értelme ennek a kérdésnek?

A kérdésnek mindenképpen van létjogosultsága, azonban egyáltalán nem mindegy, mit értünk a kultúra fogalma alatt. Ha azt mondjuk: kultúra, a nagy többségnek a művészetek, esetleg a tudományok jutnak eszébe, ezek intézményrendszerével együtt. Valójában azonban a környezetünkben lévő minden eszme és tárgy, sőt, gyakran a természeti képződmények is a kultúra részeit alkotják, amennyiben szimbolikus töltetet kapnak. Ahogy Békés Márton fogalmazott a Kulturális hadviselés című, tavaly megjelent könyvében:

Ha így gondolkodunk, a feltett kérdés is sokkal élesebbé válik, hiszen arról van szó, hogy aki uralja a kultúrát, az ural mindent. Ez persze eddig soha, senkinek nem sikerült százszázalékosan: ellenkultúrák, szubkultúrák mindig is voltak, és az emberiség is kulturális pluriverzumként jelenik meg a történelemben.

Kísérletek, próbálkozások viszont történtek.

Igen, és ilyen például ma a globalizmus, amely egységes arculatot erőltetne a világra, a liberalizmus értékrendjére alapozva, felszámolva a helyi hagyományokat és a tradicionális értékeket. Ezzel pedig vissza is tértünk a kérdés kiindulópontjához, a magyarországi helyzethez, ugyanis ma azt láthatjuk, hogy éles harc zajlik a kultúráért, aminek csak egyik frontvonalát jelentik a napi politikai küzdelmek kereszttüzébe is bekerülő, intézményekért folytatott harcok, és talán

A globalizmus úgy állítja be magát, mint egyedüli normális, bevett, sőt trendi gondolkodásmódot, amellyel szemben a maradi, avítt és zsákutcába vezető nézetek állnak; ezt az álláspontot képviselik ma a legnépszerűbb popkulturális termékek. A valóság azonban egyre gyakrabban cáfol rá a globalisták önképére, a csillogó, színes – gyakran szivárványszínű – máz lehullik, és kiderül, hogy nem a hagyományos értékek és elképzelések visznek zsákutcába, hanem a globalista utópia kísérlete. Ennek a folyamatnak és persze annak köszönhetően, hogy a jelenlegi magyar kormány nem eltussolni próbálja a globalizmus kudarcát, hanem éppen ellenkezőleg, rávilágít arra, ma Magyarországon a két „harcoló fél” nagyjából egálban van – ami jó eredmény a helyi erők szempontjából, hiszen egy globális gépezettel állunk szemben.

A kultúra megváltoz(tat)ásához – avagy kiegyensúlyozottabbá tételéhez – nyilvánvalóan intézmények létrehozására is szükség van, vagyis a kulturális (át)alakulásnak legalábbis a kezdetén óhatatlanul jelen van a politika. Vajon miféle „ontológiai blackout" kellett ahhoz, hogy a jobboldal hosszú évtizedeken át újra és újra (illetve egyre nagyobb mértékben) feladja a kultúra világában meglévő pozícióit?

A kulturális átalakulások bizonyos szempontból az emberek számára rejtett módon mennek végbe, gyakran rendkívül hosszú idő alatt, vagyis az emberi élet léptékét is meghaladják. Így aztán

és erre nagyon jó példa az elmúlt évtizedekben lejátszódó, általában a hatvannyolcas diáklázadásokkal asszociált átalakulási folyamat. A már említett könyvében Békés Márton – Rudi Dutschke nyomán – az intézményeken át történő „hosszú menetelésről” ír, mint olyan módszerről, melynek révén a kultúra megváltoztatható. A második világháború után a nyugati progresszív, baloldali értelmiség ezt hajtotta végre; végigmenetelt a már kiépített intézményrendszeren és elfoglalta annak stratégiai pontjait. A jobboldal meghátrálásának okai kapcsán talán a második világháború hatására megjelenő megfelelési kényszert lehet említeni, amely

a korszerűvé válás szellemében megfosztva magát saját értékeitől. A légüres teret kitöltötte a progresszió eszméje, a nyugati jobboldal pedig a mellette elhaladó folyamatok közmondásosan kesergő szemlélőjévé vált.

Magyarország „kitüntetett” helyzetben van a demokratikus/nyugati világban a kultúra balra tolódása tekintetében? Vagy nagyjából ugyanazokon a fázisokon megyünk át, mint a többi ország?

A tendenciák alapvetően azonosak, de természetesen eltérő formákban zajlottak le, hiszen a szélsőségesen progresszív eszmékkel szemben, éppen azok erőltetett jellege miatt, a magyar társadalomban egy jelentős elutasítás alakult ki. Ráadásul

Ezzel együtt is az irány 2010-ig azonos volt, egyfajta „reformpárti ideológiai kontinuum” (Tőkés Rudolf, G. Fodor Gábor) figyelhető meg az 1989 előtti és utáni politikai-társadalmi elit egy jelentős részénél, amely egyes politikai erőknél máig hat.

Sokan mondják, hogy a (politikai) jobboldal által meghirdetett kultúrharc akár jogos is lehetne, csakhogy – mit van mit tenni – a komoly tehetségek a világnézeti túloldalon vannak. Elég nyilvánvalónak tűnik, hogy erre nem lehet az a megfelelő válasz, hogy a világnézeti baloldalhoz köthető, kimagaslóan tehetséges szerzőket – például Tóth Krisztinát, Esterházy Pétert vagy Peer Krisztiánt – szimplán tehetségtelennek minősítjük. Nem mellesleg a jobboldaliak érzéketlenségével, „primitivitásával" kapcsolatos közkeletű sztereotípiákat is beteljesítve.

A „kultúrharc”, amit talán szerencsésebb a kultúráért folytatott harcnak nevezni, nem feltétlenül arról szól, hogy melyik oldalon van több tehetség, hanem arról, hogy

Az említett világnézeti túloldal szereti önmagát ebben a szerepben láttatni, tiszta, független kultúraként jelenítve meg magát, amivel szemben a jobboldali kultúra egy politikailag motivált és éppen ezért kisebb értékű dolog. A kultúráért folytatott harcnak jelenleg talán éppen az az egyik értelme, hogy rámutasson a másik oldal politikai-ideológiai motivációira.

Mik lehetnek Magyarországon a „kultúráért folytatott harc” következő állomásai? Mi jön most?

A kulturális kérdések napirenden vannak, a kormány népszavazási kezdeményezése is egy alapvető kulturális kérdésről szól. Így a kultúráért folytatott harc sem enyhülni, hanem inkább élesedni fog az elkövetkező időszakban.

Nyitókép: A London Pride melegfelvonulás résztvevői a brit fővárosban 2019. július 6-án. MTI/EPA/Hollie Adams