„A globalista utópia kísérlete zsákutcába visz” – Kosztur András kutató a Mandinernek

2021. szeptember 25. 10:44
„A kultúráért folytatott harc nem feltétlenül arról szól, hogy melyik oldalon van több tehetség, hanem arról, hogy ki állíthatja magáról általában, hogy »A« Kultúrát képviseli.” Az M5-ön futó Kommentár Klub évadnyitó adásához kapcsolódóan a XXI. Század Intézet vezető kutatóját kérdeztük.

Kié most a kultúra Magyarországon? Van egyáltalán értelme ennek a kérdésnek?

A kérdésnek mindenképpen van létjogosultsága, azonban egyáltalán nem mindegy, mit értünk a kultúra fogalma alatt. Ha azt mondjuk: kultúra, a nagy többségnek a művészetek, esetleg a tudományok jutnak eszébe, ezek intézményrendszerével együtt. Valójában azonban a környezetünkben lévő minden eszme és tárgy, sőt, gyakran a természeti képződmények is a kultúra részeit alkotják, amennyiben szimbolikus töltetet kapnak. Ahogy Békés Márton fogalmazott a Kulturális hadviselés című, tavaly megjelent könyvében:

Minden kultúra, és a kultúra minden.

Ha így gondolkodunk, a feltett kérdés is sokkal élesebbé válik, hiszen arról van szó, hogy aki uralja a kultúrát, az ural mindent. Ez persze eddig soha, senkinek nem sikerült százszázalékosan: ellenkultúrák, szubkultúrák mindig is voltak, és az emberiség is kulturális pluriverzumként jelenik meg a történelemben.

Kísérletek, próbálkozások viszont történtek.

Igen, és ilyen például ma a globalizmus, amely egységes arculatot erőltetne a világra, a liberalizmus értékrendjére alapozva, felszámolva a helyi hagyományokat és a tradicionális értékeket. Ezzel pedig vissza is tértünk a kérdés kiindulópontjához, a magyarországi helyzethez, ugyanis ma azt láthatjuk, hogy éles harc zajlik a kultúráért, aminek csak egyik frontvonalát jelentik a napi politikai küzdelmek kereszttüzébe is bekerülő, intézményekért folytatott harcok, és talán

sokkal fontosabb az a küzdelem, amely a „normalitás” fogalmáért folyik.

A globalizmus úgy állítja be magát, mint egyedüli normális, bevett, sőt trendi gondolkodásmódot, amellyel szemben a maradi, avítt és zsákutcába vezető nézetek állnak; ezt az álláspontot képviselik ma a legnépszerűbb popkulturális termékek. A valóság azonban egyre gyakrabban cáfol rá a globalisták önképére, a csillogó, színes – gyakran szivárványszínű – máz lehullik, és kiderül, hogy nem a hagyományos értékek és elképzelések visznek zsákutcába, hanem a globalista utópia kísérlete. Ennek a folyamatnak és persze annak köszönhetően, hogy a jelenlegi magyar kormány nem eltussolni próbálja a globalizmus kudarcát, hanem éppen ellenkezőleg, rávilágít arra, ma Magyarországon a két „harcoló fél” nagyjából egálban van – ami jó eredmény a helyi erők szempontjából, hiszen egy globális gépezettel állunk szemben.

A kultúra megváltoz(tat)ásához – avagy kiegyensúlyozottabbá tételéhez – nyilvánvalóan intézmények létrehozására is szükség van, vagyis a kulturális (át)alakulásnak legalábbis a kezdetén óhatatlanul jelen van a politika. Vajon miféle „ontológiai blackout" kellett ahhoz, hogy a jobboldal hosszú évtizedeken át újra és újra (illetve egyre nagyobb mértékben) feladja a kultúra világában meglévő pozícióit?

A kulturális átalakulások bizonyos szempontból az emberek számára rejtett módon mennek végbe, gyakran rendkívül hosszú idő alatt, vagyis az emberi élet léptékét is meghaladják. Így aztán

a kulturális folyamatokat teljességgel irányítani nem lehet, befolyásolni azonban igen –

és erre nagyon jó példa az elmúlt évtizedekben lejátszódó, általában a hatvannyolcas diáklázadásokkal asszociált átalakulási folyamat. A már említett könyvében Békés Márton – Rudi Dutschke nyomán – az intézményeken át történő „hosszú menetelésről” ír, mint olyan módszerről, melynek révén a kultúra megváltoztatható. A második világháború után a nyugati progresszív, baloldali értelmiség ezt hajtotta végre; végigmenetelt a már kiépített intézményrendszeren és elfoglalta annak stratégiai pontjait. A jobboldal meghátrálásának okai kapcsán talán a második világháború hatására megjelenő megfelelési kényszert lehet említeni, amely

a valódi szélsőségességektől való megszabadulás nevében önmaga alól húzta ki a talajt,

a korszerűvé válás szellemében megfosztva magát saját értékeitől. A légüres teret kitöltötte a progresszió eszméje, a nyugati jobboldal pedig a mellette elhaladó folyamatok közmondásosan kesergő szemlélőjévé vált.

Magyarország „kitüntetett” helyzetben van a demokratikus/nyugati világban a kultúra balra tolódása tekintetében? Vagy nagyjából ugyanazokon a fázisokon megyünk át, mint a többi ország?

A tendenciák alapvetően azonosak, de természetesen eltérő formákban zajlottak le, hiszen a szélsőségesen progresszív eszmékkel szemben, éppen azok erőltetett jellege miatt, a magyar társadalomban egy jelentős elutasítás alakult ki. Ráadásul

a vasfüggöny a maga módján visszafogta, a társadalom nagy része elől elzárta a Nyugaton végül dominánssá vált kulturális irányzatokat.

Ezzel együtt is az irány 2010-ig azonos volt, egyfajta „reformpárti ideológiai kontinuum” (Tőkés Rudolf, G. Fodor Gábor) figyelhető meg az 1989 előtti és utáni politikai-társadalmi elit egy jelentős részénél, amely egyes politikai erőknél máig hat.

Sokan mondják, hogy a (politikai) jobboldal által meghirdetett kultúrharc akár jogos is lehetne, csakhogy – mit van mit tenni – a komoly tehetségek a világnézeti túloldalon vannak. Elég nyilvánvalónak tűnik, hogy erre nem lehet az a megfelelő válasz, hogy a világnézeti baloldalhoz köthető, kimagaslóan tehetséges szerzőket – például Tóth Krisztinát, Esterházy Pétert vagy Peer Krisztiánt – szimplán tehetségtelennek minősítjük. Nem mellesleg a jobboldaliak érzéketlenségével, „primitivitásával" kapcsolatos közkeletű sztereotípiákat is beteljesítve.

A „kultúrharc”, amit talán szerencsésebb a kultúráért folytatott harcnak nevezni, nem feltétlenül arról szól, hogy melyik oldalon van több tehetség, hanem arról, hogy

ki állíthatja magáról általában, hogy A Kultúrát képviseli.

Az említett világnézeti túloldal szereti önmagát ebben a szerepben láttatni, tiszta, független kultúraként jelenítve meg magát, amivel szemben a jobboldali kultúra egy politikailag motivált és éppen ezért kisebb értékű dolog. A kultúráért folytatott harcnak jelenleg talán éppen az az egyik értelme, hogy rámutasson a másik oldal politikai-ideológiai motivációira.

Mik lehetnek Magyarországon a „kultúráért folytatott harc” következő állomásai? Mi jön most?

A kulturális kérdések napirenden vannak, a kormány népszavazási kezdeményezése is egy alapvető kulturális kérdésről szól. Így a kultúráért folytatott harc sem enyhülni, hanem inkább élesedni fog az elkövetkező időszakban.

Nyitókép: A London Pride melegfelvonulás résztvevői a brit fővárosban 2019. július 6-án. MTI/EPA/Hollie Adams

Összesen 32 komment

Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi.

Az eszement-elfajzott Cion-"bölcsek" mára oly mértékben bedöntötték a nyugati fehér kultúrát, ahonnan nincs visszaút.
Másik út, a mai kor európai útja - az szenvedéseken, nyomorúságokon, és olyasmiken múlik, amit jobb, ha le sincs írva.
FED, 1914, 1941, 1956, Vietnam, 9/11, Arab tavasz, migráns, Föld tönkretétele, a keresztény kultúra felrobbantása és még sok más: ezeknek nem lehet más következménye., ne írja le senki előre.
De az bizonyos: LESZNEK FELELŐSÖK, MEG LESZNEK TALÁLVA.
Mert a lezüllesztett Európa eme másik európai útja másként nem jöhet létre: CSAK A FELELŐSÖK FELKUTATÁSÁVAL - egészen a Soros-NGO-k, Soros-Brüsszel-szolgákig... - és a destruktív emberellenes magatartás megbüntetése, elrettentő-példás megbüntetése révén.

Azért megnyugtatónak látszik, h. a world as a whole nem igazán komplett a szempontjukból, Kína, Japán, India fölött nem ők fújják a passzát szelet és Oroszország sem az ő terepük.

Rosszul olvasol.
Kezdd el az 1. osztályt újra.
Ez csupán egy szimpla ténymegállapítás volt a jövőről, semmi több...
Miheztartás végett, hogy ne legyen az: mi nem tudtuk, mi jót akartunk...

Mi nem fogunk elkapni senkit.
Ellenben a malmok őrölnek, - bár a Wall Street bölcsei mindent elkövetnek, hogy: NE ŐRÖLJENEK.

A trend aggasztó. Talán az időseknek mégis jó. Ez sohasem nézett ki nagyon jól, de ami most kezd kibontakozni, az minden eddigit alulmúl.

Különösen Ukrajna fáj és hogy a V4 inkább V2. A V4 egy nagy remény volt.

A cseheknek, szlovákoknak nincs erős veszélyérzetük, ill. a szlovákoknál a magyar "veszély" gondolom, még mindig felülírja a józan megfontolásokat.

Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

Bejelentkezés