A nyilas uralom elfeledett áldozatai – a katonaszökevények

A honvédség nem csak területeket veszett, de hitet is: a rossz felszerelés, a defetizmus és a magyar területek – köztük a honvédek otthonainak – folyamatos feladása széleskörű dezertálási hullámot idézett elő. A jelentések nem festenek daliás képet a honvédek hangulatáról. Tömöry Jenő vezérezredes, a 20. honvéd gyaloghadosztály parancsnoka emlékezésében hosszasan kitért a látottakra. Mint a novemberi eleji, Szolnok környéki harcokról írta, 

Ennek az oka szerinte a teljes motiválatlanság, a sebesültek hátra hagyásának gyakorlata, illetve „a minden megmozdulásra azonnal lecsapó orosz vadász-bobázók tömege (…) akikkel szemben sem saját repülő, sem elhárító tűz sehol sem látható. A teljes kiszolgáltatottság, a teljes tehetetlenség nem csak dühítő, de demoralizáló is.” Ennek ellenére Tömöry a dezertőröket „sötétben bujkáló” „szemét csürheként” írta le, akiket agyon kellett volna lövetni.  Zerinváry Szilárd a hajmáskéri tüzérségi kiképző táborban azt tapasztalta, hogy „a legénység nem akar harcolni, 30-40%-a szökésre hajlamos, a legénység inkább választaná az orosz megszállást, mint a mostani helyzetet a németekkel”. Azoknak, akik meginogtak, „tarkón lövést” javasolt.  Zerinváry erről a Törvényhozók Nemzeti Szövetségében számolt be: a kollaboráns képviselőket tömörítő szervezet kiadott egy Magyar Harc című folyóiratot is, mely például Az árulókat utoléri a halál címmel számolt be Rózsahegyi György csendőrőrmesterről, aki elhagyta alakulatát, s ezért a nagykanizsai tábori bíróság halálra ítélte és agyonlőtték.  A képviselőknek maguknak azonban már nem akaródzott a frontra menniük, ezért Szöllősi Jenő miniszterelnök-helyettesnek kellett megnyugtatnia mindenkit, hogy aki képviselő, az nem lesz behívva, vagy ha igen, akkor csak propaganda-feladatok ellátásra. A dezertőrökről a csípős vidéki nyelv megalkotta a maga vicceit is: egy rozsnyói csendőr azt a viccet mesélte, miszerint „miért van az, hogy a magyar honvédségben csak a gyávák vannak?” A válasz: „Mert a hősök elestek, a bátrak pedig átmentek.” 

A dezertálások kapcsán Wass Albert szenvedélyesen írt november közepén Balassagyarmatról:

Hanem anyagias, öncélú, szűk látókörű, gyáva parasztok nációja vagyunk, és hazugság, amit történelem címén saját hősi múltunkról s vitézségünkről világgá kiáltottunk. Közömbösek vagyunk, saját kis szemétdombunkkal törődők csupán, gyávák és megalkuvók. Hiányzik belőlünk minden harci kedv, vállalkozási szellem, csupán a fosztogatás érdekel, még akkor is, ha nyomorúságba jutott testvérünkről van szó. Hitványak, Istenem, de hitványak vagyunk! Még a Tiszánál sem tudtuk megvetni a lábunkat, egy géppisztoly elől csapatostól futunk, mint a nyulak, hazudozva bujkálunk hátul, csak hogy harcolni ne kelljen. Szidjuk a németet, de nélküle már nem volna Magyarországon. Megérdemelnők, viselkedésünk után, hogy ne is legyen.” Pedig Tömöry Jenő vezérezredes, a 20. honvéd gyaloghadosztály parancsnoka felidézte, hogy az önmentő, függelemszegő mentalitással a németek között is találkozott. Egy alkalommal a Tételenről Szolnokra vezető kocsiút és a Tószegre vezető csatorna hídjánál talált a csatornamenti árokban néhány ott lapuló németet a 4. SS rendőr Panzergrenadier hadosztályból. Mikor megkérdezte a sárban kuksoló férfiakat, hogy mi a feladatuk, azt felelték: „Tásceg zurückzuerobern.” „Még jó, hogy a Führeretek nem lát benneteket” – gondolta magában Tömöry. Monspart Gábor őrnagynak hasonló élménye volt az Ete település melletti harcokban: „Egy német szeroszlop (…) parancsnoka azt mondta, hogy harckocsi zászlóaljával van itt, mi csak védjünk itt a falu szegélyén, ő majd megtámadja őket. Majdnem elhittük a mesét, mert elmentek ugyan, de nem támadáshoz, hanem bőrük megmentése miatt.” Kész szerencse, hogy megúszták – írta. 

Maga Beregfy november végén azzal büszkélkedett el, hogy csak 23-án 13 katonaszökevényt végeztek ki Budapesten. Beregfy honvédelmi miniszter azt is bejelentette, hogy a kitelepülésből önként hazatérő leventéket – gyerekeket! – is kivégzik. A fenyegetés nem üres beszéd volt, egy visszaszökni akaró pécsi vasutast egyszerűen agyonlőttek a baranyai város elestének napjaiban. „Határtalanul gyűlölik a honvédek” – jegyezte meg a honvédelmi miniszterről Rajniss Ferenc vallás- és közigazgatásügyi miniszter naplójában.  Kiterjesztették a statáriumot a MÁV-alkalmazottakra és a hadiüzemek dolgozóira is.  A nyilvános kivégzések mindennapossá váltak. A „szerencsésebbek” golyót kaptak. Eszenyi László vezérkari százados Sátoraljaújhelyen egy novemberi reggelen arra ébredt, hogy lövések dörrennek: ablaka alatt 7-8 egyenruhás, bekötött szemű honvéd testét találta vértócsában. A kivégzéseket személyesen László Dezső vezérezredes, az 1. magyar hadsereg nyilasok által kinevezett parancsnoka rendelte el. „Egy hasadt lelkű ország megtört lelkű katonái” – jegyezte fel Eszenyi, valószínűleg utólagos bölcselkedésként, hiszen ő maga is lelkesen támogatta Szálasi hatalomátvételét.  A kevésbé szerencséseknek kötél jutott. Kőszegen „még katonaruhába sem öltöztetett szerencsétleneket akasztanak az útmenti eperfákra, mint katonaszökevényeket”, nyakukban a tábla: „Így járnak a katonaszökevények”.  Veszprém Piac terén március 15-én hajnalban egy szökött munkaszolgálatost akasztottak fel alsóruhában, a nyakába gyalázkodó táblát helyeztek. Ezt a szerencsétlent legalább a nemzeti ünnepre való tekintettel rövidesen levágták, heteken át kint hagyták viszont korábban azt a katonaszökevényt, aki február közepén koncoltak fel, a holttestet csak azt követően távolították el, hogy a szülők panaszkodtak: a gyerekek félnek átmenni a téren. A rendőrség megpróbált utánajárni a felkoncolás okának, ám a Fegyveres Nemzet Szolgálat „minden felvilágosítást megtagadott”.  Mivel egy ponton túl nem akadt elég bakó, februárban rendeletet hoztak, hogy hóhér hiányában az akasztásra ítélteket agyon is lehetett lőni. 

Szükséges tisztázni Szálasi szerepét a kivégzésekben (melyek gyakorlatilag gyilkosságok voltak, hiszen minden törvényes alapot nélkülöztek) .

A januári általános razzia eredménye során 1348 katonaszökevényt, 35 hadiüzemimunkás-szökevényt, 2859 katonaköteles, be nem vonult egyént, 148 szökött munkaszolgálatos, 29 szökött muszos zsidót, továbbá 13 lengyel hadifogolyot és egyéb idegen állampolgárt kaptak el. Lefoglaltak továbbá 12 puskát, 5 géppisztolyt, 46 kézigránátot és 10 pisztolyt. A Szálasi külön utasítására elrendelt február eleji razzia eredménye: 996 katonaszökevény, 2325 lézengő katona, 4125 be nem vonult egény, 65 gadiüzemi munkás, 129 muszos, két zsidó. „A felkoncolások száma: 150.” „A felkoncolási jog gyakorlása igen jótékonyan érezteti hatását a közbiztonság szolgálatában. E joggal csendőrségünk példát statuálóan él is” – fűzte hozzá a jelentéshez Vajna belügyminiszter.  A lapok szerint országjárása során Szálasi személyesen intézkedett katonaszökevények halálos ítéletéről. „Én nem tréfálok senki kedvéért” – idézték ekkor szavait Teleki Éva Nyilas uralom Magyarországon c. könyve szerint.

A katonaszökevények üldözésének története jól mutatja, hogy a végóráit élő diktatúra már nem a győzelemért harcolt, hanem saját megfélemlített és kiábrándult polgárai ellen fordította maradék erejét.

Fotó: Fortepan