Gyere hozzánk podcastet készíteni!

Bérelhető a Mandiner korszerű stúdiója, mutatjuk a részleteket!

Sok mindent összeírtam én ezeken az oldalakon az elmúlt években. Sok mindenről merengtem. De az, hogy úgy tűnik, ennek itt most vége, nem jelenti azt, hogy mostantól nem fogok merengeni erről-arról. De, fogok. Hogy hol és miként, az majd kiderül.

Egy panelház előtti padon írom ezt a – feltehetőleg – búcsútárcát. Némiképp szokatlan környezetben tehát, legalábbis önmagam számára szokatlanban. Egy tiszaújvárosi lakótelepen. Most nem mennék bele, hogyan keveredtem ide. Csak egy kicsit: az egyik gyermekem itt futballozik. Ha kicsit nyújtózkodom ezen a panelház előtti padon, láthatom a tiszapalkonyai hőerőmű magas kéményeit. Azokat a kéményeket, amelyek egy Hamvas Béláról készült portré hátterét is képezik. Nem igazi portré ez, Hamvas a fűben fekszik, mögötte a füstölő kémények. 1954 és 1962 között dolgozott az erőmű építésén segédmunkásként, majd raktárosként. Búcsútárcához jobb háttér nem is kell, mint ezek a kémények.
Hamvas Béla a kommunista diktatúrában legfeljebb csak efféle munkákat végezhetett hivatalosan, és még ennek is örülhetett. Amennyire tudható, nem nagyon panaszkodott miatta. Legalábbis az általam olvasott leveleiből semmi ilyesmi nem látszik. Ráérő idejében, a palkonyai erőmű raktárában fordított, esszéket írt. Kártyázott a melósokkal, misére ment velük. Ifjú éveiben nyilván nem számolt azzal, hogy egyszer majd ez lesz. Nyilván nem így képzelte el. Könyvtárakban akart ülni, olvasni akart, írni akart, utazni akart, ahogy egy európai szellemi emberhez illik. A második világháború után aztán hamar látnia kellett, hogy ez nem fog menni. Persze írhatott, fordíthatott és olvashatott ezután is, de tudta, hogy egy büdös sor nem fog megjelenni tőle a nyilvánosságban.

A nyilvánosságban Hamvas az élete utolsó két évtizedében nem létezett. Addig sem volt a figyelem homlokterében, de a kommunista hatalomátvétel után már tényleg levették a térképről. Írásai ezután már csak a barátai és a tisztelői szűk körének voltak elérhetők, rossz minőségű másolatokban. Kézről kézre adták alig olvasható, silány papírra gépelt esszéit, regényeit. Azt hiszem, az ilyesmi végül is nem árt egy szellemi embernek.
A harmincas években A magyar Hüperion címmel írt egy könyvet, amelyből életében csak rövid részletek jelentek meg. Ebben a műben még az látszik, hogy a hübrisz nagyon erősen dolgozott benne. Sértett volt, dühös és elégedetlen. Ostorozta a közeget, a társadalmat, amely nem érti meg. Ebből a hübriszből az ötvenes évekre alig valami maradt. A második világháború és a Rákosi-féle diktatúra kiirtotta belőle. A nagy reményekből, nekibuzdulásokból, tervekből az lett, hogy a palkonyai erőműben hordta a maltert, vagy szerszámokat lajstromozott a raktárban. Ez azért nem akármilyen változás. Ebbe könnyen bele lehet őrülni, ettől könnyen össze lehet roppanni. Vagy könnyen sértetté lehet válni. Vagy mindhármat egyszerre. Vagy akár könnyen bele is lehet halni. Budapest ostromakor mindenét elvesztette, pár évre rá pedig a társadalom peremére került.
Azt írtam, búcsútárcához jobb háttér nem kell a tiszapalkonyai kéményeknél. Ezek a kémények egy hiteles életút mélypontjának erős szimbólumai. Annak a szimbólumai, hogy ha komolyan vesz valamit az ember, annak elvégzése végső soron nem függ a külső körülményektől. Igaz, hogy nem így terveztem, de ha így alakult, akkor a Patmosz esszéit a raktárban írom meg munkaidő után. Mert meg kell írni, nem lehet másként. Ha itt és így, akkor itt és így. Az egy dolog, hogy miként képzelek el valamit; az pedig egy másik, hogy mi lesz. Aki ezzel nincs tisztában, az ne is vágjon bele semmi komolyabb dologba. Semmi nincs megígérve, semmi nincs előre biztosítva. Elvégre ki ígért itt nekünk bármit születésünkkor? Ki ígérte azt, hogy majd minden úgy lesz, ahogy azt mi szépen elterveztük? Tudtommal senki.
Ez a tárca azért búcsútárca, mert legjobb tudomásom szerint ez a Mandiner hetilap utolsó száma.
Sok mindent összeírtam én ezeken az oldalakon az elmúlt években. Sok mindenről merengtem. De az, hogy úgy tűnik, ennek itt most vége, nem jelenti azt, hogy mostantól nem fogok merengeni erről-arról. De, fogok. Hogy hol és miként, az majd kiderül.
Hamvas Béla azzal a tudattal írt majd negyedszázadon keresztül, hogy legfeljebb a barátai olvassák majd. Vagy ők se. Nem tudom, hogy mindazt, amit mostantól írok majd, ki és hol fogja olvasni. Az erre szolgáló felületek manapság nem a legszebb napjaikat élik, hogy finoman fogalmazzak.
Azért jó odasandítani ezekre a kéményekre a lassan leszálló tiszaújvárosi alkonyatban, mert arra emlékeztetnek, hogy ha valaminek meg kell lennie, akkor az így vagy úgy meg is lesz. Ha valaminek tényleg meg kell születnie, akkor az meg is fog születni. Ha egy raktárban, petróleumlámpa fénye mellett, akkor ott. És ez a lényeg. Minden más csak duma.
Nyitókép: Földházi Árpád
