Külön értékesnek tűnik, hogy a magyar és egyetemes történeti fejlődést az új könyv együtt kezeli, ami kiválóan ki tudja mutatni, hogy a magyar történelem nem hátrébb való vagy megkésett, rosszabb, mint a nyugati, hanem csak a saját körülményei között fejlődik. Ezt nagyon jól mutatja, hogy pl. az ellenreformációs barokk építészetnél nemcsak az Il Gesú szerepel, hanem a zirci ciszterci apátság, vagy a fertődi Esterházy-kastély is, jól mutatva, hogy
a magyar történelem abszolút illeszkedik az egyetemes folyamatokhoz
(korábban a magyar fejlődést mindig külön tárgyalták, ami erősen vezetett oda, hogy a magyar mindig „kicsit sárga, kicsit savanyú” – ezt láthatták a szerzők „lemaradástörténetnek" és ezt iktatták ki láthatóan).
A történész szemlélőnek azonnal feltűnik, hogy a könyv a folyamatokat igyekszik egységesen, nem szétdarabolva taglalni – pl. a reformkor nincs szétszabdalva három kronologikus leckére, hanem az egyes reformtémák egységesen jelennek meg, ezzel valószínűleg sokkal érthetőbbé téve a tematikát.
Nem elhanyagolható, hogy az „európai gyarmatosítás értékelése” c. rész differenciált képet ad a gyarmatosításról, leírja, hogy a katolikus egyház, de a spanyol királyi udvar is fellépett a bennszülöttek védelmében.