Válasz Perintfalvi Ritának, avagy miért nem hihetünk automatikusan az áldozatoknak

2021. július 31. 11:21
Tévedés, hogy automatikusan hinni lehet azoknak, akik pap vagy bárki más által elkövetett szexuális molesztálás áldozatának mondják magukat. Mutatjuk, miért.

Azt kérdezgeti Perintfalvi Rita, hogy vajon elolvastam-e már a könyvét, mivel megküldte a Mandiner szerkesztőségének. Nos, mi is kértünk belőle a kiadótól, de hozzánk még nem érkezett a kötetből (azóta elvileg mégis küldi a kiadó). Így aztán nem olvastam el. Amúgy van elég olvasnivalóm, három-négy könyvet fogyasztok egyszerre. Perintfalvi könyve majd sorra kerül, ha megérkezik. Türelem. 

Mindezzel együtt tartom, amit múltkor Perintfalviról írtam: álságos kettős mércével méri a megítélést. Aki egyetért vele, azon nem kér számon semmit. Aki nem ért vele egyet, azon külföldi teológiai doktorit és egyebeket kér számon. Ha nála magasabb rangú szaktekintély nem ért vele egyet, akkor az illetőt a patriarchális egyházi struktúrák foglyának nyilvánítja, aki csak az önérdekét védi vagy végzetesen meg van vezetve – legyen az a Hittani Kongregáció vagy akár a pápa. Perintfalvi ráadásul a grazi egyetemen egy posztdoktori asszisztensi állásban van, ami pár évre szokott szólni alapjáraton, és egyáltalán nem egy „befutott” állás.

Még abszurdabbnak és groteszknek tartom, ahogy Perintfalvi a kötetét promotálja: teljesen oda nem illő, heppi képekkel, vigyorogva reklámozza a nem épp vidám témát feldolgozó könyvét (lásd lejjebb). Perintfalvi számára nem is az áldozatok az igazán fontosak, hanem hogy ő, ő, ő írta meg ezt a könyvet. Számára a fontos az, hogy van neki egy könyve, és ez a könyv botránykönyv (legalábbis ő törekszik rá, hogy az legyen), és ő lubickolhat a hírnévben. Mindezt anélkül is érvénnyel állapíthatjuk meg, hogy a könyvet elolvastuk volna.

Emellett azt is tartom, amit amúgy mellékesen jegyeztem meg a könyvével kapcsolatban: semmiféle tudományos módszertan és a józan ész sem támasztja alá Perintfalvi azon kiindulópontját, miszerint ő automatikusan hisz azoknak, akik áldozatnak mondják magukat. Ez a tétel a feminista „standpoint theory” következménye, ami szerint igazság ugyan nincs, de

az elnyomottaknak mindig igaza van, és nincs más feladat, mint meghallgatni az ő történetüket, és toleránsnak, elfogadónak, nyitott, megértőnek lenni – és helyeselni.

Ez nem azt jelenti, hogy eltagadnánk a papi abúzusok létét, s azt, hogy sok egyházi vezető rosszul kezelte, ha egyáltalán kezelte az ilyen visszaéléseket a huszadik század második felének évtizedeiben (meg előtte is). És nem jelenti azt sem, hogy ne kéne kivizsgálni a bejelentéseket. Ki kell. Viszont az ilyen visszaélések léte nem jelenti azt, hogy az egyházat demokratizálni kell meg megszüntetni a hierarchiákat. Az egyházat így is agyonreformálták. 

S hogy miért nem kellene mégsem mindig hinni az áldozatoknak? Mert az áldozatok gyakran nem is áldozatok. Persze nehéz ügy ez, a dolog természetéből fakadóan bajos a bizonyítás. A megértéssel együtt ugyanakkor olykor némi szkepszis sem árt. Nem azt állítom, hogy eleve nem hiszek Perintfalvi interjúalanyainak. Azt mondom, hogy az a hozzáállás, hogy eleve mindent elhiszek valakinek, aki áldozatnak mondja magát, az nem tudományos, és a józan ész sem támasztja alá. Minimum annyit kellene mondania ilyenkor a szerzőnek, hogy nincs módja ellenőrizni az események, az elmondottak hitelességét, de bizonyos okokból hitelt ad szereplőinek. 

Ál-áldozatok

Az egyik George Pell ausztrál bíborosé, Melbourne volt érsekéé, akit Ferenc pápa hívott a Vatikánba. Pell ellen 2018-ban indult boszorkányüldözés Ausztráliában. A bíborost 2018 decemberében bűnösnek mondták ki öt ízben elkövetett szexuális visszaélés miatt, amelyeket az eredeti vádak szerint a melbourne-i Szent Patrik-székesegyház templomi kórusának két, 13 éves tagjával szemben a kilencvenes években követett el, néhány hónappal azután, hogy a város érsekévé nevezték ki.

A Pell ellen felhozott bizonyítékok azonban nagyon gyenge lábakon álltak. A két állítólagos áldozat közül ugyanis csak egyik jelent meg a bíróságon. A másik elhunyt 2014-ben, de korábban az mondta édesanyjának, hogy sosem molesztálták. A még élő áldozat vallomásában viszont állandóan változott az események időpontja, ahogy az egész narratíva is, és számos inkonzisztencia volt benne fellelhető. Harmadrészt az alsóbb rendű tárgyalásokon másik húsz tanú mondott ellene az egyetlen állítólagos molesztáltnak, s arra is felhívták a figyelmet, hogy a megjelölt időpontokban a melbourne-i katedrális sekrestyéje tele kellett, hogy legyen emberekkel, tehát Pell nem tudott volna molesztálni senkit.

A bíborost az ausztrál Legfelsőbb Bíróság felmentette a vádak alól, felülírva az alsóbb bíróságok érthetetlen döntéseit.

Nézzünk egy másik esetet! 2007-ben a Los Angeles-i egyházmegyében Mark Gallegos újfent azzal gyanúsított meg egy bizonyos Sanchez atyát, hogy az 8 éves korában megerőszakolta őt. Gallegos így aztán Sanchez atyát hibáztatta azért, hogy félrement az élete, egy utcai bűnözőbandához csatlakozott, aztán börtönbe került. A spanyol papot, teljes nevén Manuel Sanchez Ontiverost, aki ezután a lapok címlapján találták magát, 1954-ben szentelték fel, és 1971-ben érkezett az Egyesült Államokba. 1980-ban vált a kaliforniai Pomona plébánosává, és Gallegos állítása szerint ennek templomában erőszakolta őt meg a pap 1981-ben. Gallegos vádja ekkor sok éves volt, a pap 2003-ban szerzett róla tudomást. Csakhogy Sanchez atya azt állította: még csak nem is ismeri vádlóját, 46 éves szolgálata alatt pedig senki más nem gyanúsította meg őt szexuális molesztálással. Ráadásul az FBI ügynökei és a Los Angeles-i érsekség Illetlen Papi Viselkedést Vizsgáló Bizottsága teljesen megalapozatlannak találta Gallegos vádjait – azonban a 2007-ben Sanchez atyát címlapra tevő újságok egyszerűen elfelejtették megemlíteni ezt a nem mellékes tényt. 

Az ilyen esetek miatt alapította meg Joe Maher a meggyanúsított papokat segítő Opus Bono Sacerdotii-t, melyhez pár évvel ezelőttig ötezer pap fordult segítségért. Amikor Maher egy chicagói ügyvédet kérdezett, aki ilyen ügyekkel foglalkozik, azt a választ kapta: „A papok bűnösnek számítanak, amíg az ítélet nem találja őket még bűnösebbnek.”

Az elnyomott emlékezet mítosza

Sok időn át divat volt az állítólagos áldozatok „elnyomott emlékezetére” (repressed memories) hivatkozni annak okán, hogy azok csak évtizedekkel később álltak elő abúzustörténetükkel. A terapeuták elvileg „helyreállították” az érintettek emlékezetét (recovered memories). Vannak ugyanis, akik állítólag úgy védekeztek a trauma ellen, hogy emlékezetük száműzte a molesztálás emlékét – teljesen. 

2010-ben például egy New Hampshire-i, 44 éves nő azzal állt elő, hogy plébánosa másfél éven át molesztálta – csókolgatta és ölelgette – őt 13 éves korában, 1979-től. A pap, akit gyanúsított, éppenséggel az a pap volt, aki összeadta őt és a férjét. A hölgy két váláson volt túl és evési problémákkal küzdött, amikor volt egy álma, amit megbeszélt egy terapeutával, és idővel úgymond „helyreállították” az események menetét. A nő persze 75 ezer dollár kártérítést követelt az illetékes érsekségtől.

Egy baj van.

Az „elnyomott” és „helyreállított” emlékezet elképzelését nem lehet tudományosan alátámasztani.

Richard Ofshe, a kaliforniai Berkeley szociálpszichológusa szerint például az „elnyomott emlékezet elmélete a 20. század kuruzslása”. Ugyanezt gondolja Paul McHugh, a Johns Hopkins University pszichiátria szakának tanszékvezetője, a világ egyik vezető pszichiátere. Azok ugyanis, akiket szexuálisan molesztáltak, sokkal inkább a részletes emlékekkel küzdenek, nem az elfelejtésükkel. Baromság az elnyomott emlékek elmélete Richard J. McNally, a Harvard pszichológia professzora szerint is, aki Remembering Trauma (Emlékezni a traumára) címmel írt könyvet a gyermekmolesztálásról. És hasonlóképp vélekedik Elizabeth Loftus, a University of California Irvine pszichológia professzora, aki a világ egyik vezető emlékezetkutatója. Loftus írt is egy könyvet közösen Katherine Ketchummal The Myth of Repressed Memory (Az elnyomott emlékezet mítosza) címmel.

1993-ban tele voltak a lapok azzal, hogy egy fiatalember szexuális molesztálással vádolja a chicagói érseket, Joseph Bernardin bíborost. A sztorit évekig taglalták a lapok. Az „áldozat”, aki tízmillió dollárra perelte Bernardint és még egy papot, számos interjút adott, és a CNN-en is szerepelt. Aztán egyszer csak az illető azzal állt elő, hogy az egész tévedés volt, amit az „elnyomott emlékezet” elképzelésére alapozott, s hipnózissal hozták belőle elő. Az áláldozat ejtette a pert. 

Dr. Loftus szerint az elnyomott emlékezet elképzelése azért volt népszerű, mert a segítségével az állítólagos áldozatok minden bajukra találtak bűnbakot.

Az amerikai SNAP és szóvivője

Elvileg a papi molesztálás áldozatainak megsegítésére jött létre Amerikában a SNAP (Survivors Network of Those Abused by Priests – kb. A Papok Által Molesztáltak Hálózata). Valójában azonban a SNAP nem egy jóhiszemű szervezet.

A SNAP ipart csinált a papok bepereléséből, és rájátszik az áldozati státuszra.

Saját dokumentumai szerint a szervezet nem sokat tesz a valódi áldozatok tényleges megsegítéséért, ráadásul nem is igazán transzparens. Például a támogatóiról is nehéz információt szerezni. 

Mindenesetre 2004 és 2008 között 3,3 millió dollár támogatást kapott a szervezet – például olyan ügyvédi irodáktól, amelyek azt remélték, hogy ügyfelet, azaz üzletet hoz nekik. Ken Chackes St. Louis-i ügyvéd például 2010-ben bevallotta, hogy irodája támogatja a SNAP-ot, azért, mert cserébe a SNAP megadta a számát a bejelentkező áldozatjelölteknek. 

A SNAP egyik igazgatója David Clohessy, akit állítása szerint 1969-1973, azaz 12-16 éves kora között molesztálta egy pap. Clohessy állítása szerint ezen emlékeit elnyomta az emlékezete egészen 32 éves koráig, amikor megnézte a Nuts című filmet, melyben Barbra Streisand molesztált gyermeket játszik. Ekkor hirtelen emlékezni kezdett. Az állítólagos predátor ellen nem indult eljárás, ugyanis a 18 év alatt elévült az ügy – már ha egyáltalán megtörtént. Érdekes mód Clohessy a szervezete által meggyanúsított papok közül kihagyott egyet – a bátyját, Kevin Clohessyt, akit 1991-ben gyanúsítottak meg molesztálással. Kevin atyát püspöke eltávolította a szolgálatból, kezelésre küldte, majd 1995-ben egy másik plébánia élére állította. 2003-ban aztán felbukkant valaki, aki azzal gyanúsította, hogy 1984-1993 között abuzálta őt Kevin atya. 

David Clohessy ekkoriban a SNAP szóvivője volt – és nem jelentette a történteket a rendőrségnek, miközben a SNAP állandóan azzal vádolta az egyházat, hogy nem jelenti az eseteket a rendőrségnek. Ezt azzal indokolta, hogy testvérét „kezelték”, terápián vett részt. Kár, hogy a SNAP folyamatosan kritizálta az egyházat, amiért az világi pszichiáterek és pszichológusok tanácsát követve akkoriban pusztán kezelésre küldte érintett papjait, és utána visszahelyezte a szolgálatba. A SNAP szerint ugyanis a kezelés nem elég – kivéve, ha szóvivője testvéréről van szó. 

Számos, a fentiekhez hasonló történet van még. Ennyit arról, hogy automatikusan, bemondásra elhihetjük-e, hogy valaki áldozat. Sajnos bőven vannak áldozatok, ám olyanok is szép számmal, akik ilyen vádak megfogalmazásával kívánnak hatalmas kártérítési összegekhez és média szerepléshez jutni. Egy kis szkepticizmus sosem árt. 

(Az esetek forrásai: David F. Pierre Jr.: Double Standard: Abuse Scandals and the Attack on the Catholic Church, 2010. Catholic Priests Falsely Accused: The Facts, The Fraud, The Stories, 2011. Sins of the Press: The Untold Story of The Boston Globe's Reporting on Sex Abuse in the Catholic Church, 2015.

Összesen 84 komment

Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi.

Ha valaki 10-15-20 év után emlékezni kezd, és vádol valakit, az már önmagában elég érdekes. Hiszen ennyi idő távlatából az alapos, mindenre kiterjedő bizonyítás - helyszín, idő, szituáció, a cselekmény, a párbeszédek lefolyása - lehetetlen. Ha pedig ehhez, felülve a korábban beindult me too hullámra vaskos kártérítési igényt is csatolnak, akkor már gyanús.

Szilvay is megígér mindenféle hülyeséget...

Stimmt. A Mandit abszolút nem értem. Sehol máshol nem találkozom ezzel a nővel.

OK, de ennyiszer? Megjelent a könyve, lehozták, rendben van. De itt a mindennapi Perintfalvi nyomul.

8-10 éves leányka emlékfüzetét idézi a grafika. Valahol ott rekedhetett meg a fejlődésben ez a Ricsaj, nem figyelt rá eléggé a családja - mi isszuk meg a levét.

Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

Bejelentkezés