Tisztázzunk valamit a „mongya má' meg, újságírókám, kinek szurkol” fölböfögésekre

„Akkor százhuszadszorra is tisztázzunk valamit a »mongya má' meg, újságírókám, kinek szurkol« fölböfögésekre. Ezúttal végletekig leegyszerűsítve, mert írtam róla sokat, nagyjából húsz éve mondom alapvető dolgokat illetően ugyanazt, és nem, nem unom. (Vagyis de).

Szóval, a Fidesz 2010-es várható berendezkedését több minden miatt már előre aggályosnak tartottam, és ezek mind be is igazolódtak. (És ez mind-mind független attól, hogy világnézetileg amúgy egyetértek-e a Fidesszel bizonyos kérdésekben). A teljesség igénye nélkül: várható volt, hogy a Fidesz a többségre hivatkozással olyan garanciákat számol föl, amely védte az aktuálisan kisebbségben lévőket, akiknek akkor is joguk van a véleményükhöz, politikai képviseletükhöz, életvitelükhöz, stbstb, ha történetesen az aktuális többség ezt elutasítja. Ez valami olyasféle kompromisszumot föltételez, amelyben a küzdő felek nemcsak egymást korlátozzák, hanem közösen magukat is, azaz biztosítják a lehetőséget a közéletben a később föllépő politikai erőknek, a politikailag nem értelmezhető tevékenységeknek (nem terjesztik ki a politikai küzdelmet mindenre területre). Továbbá: gondnak tűnt, hogy az aktuális többség megszervezése érdekében ennek a többségnek a belső világát a primitivitásig egyszerűsítették, a »négy láb jó, két láb rossz (vagy néha jobb)« szintjére züllesztették, és célnak egyetlen nagy leszámolást tettek meg, ami természetesen sose ér véget. Ez utóbbi persze azon a mélyen rögzült magatartáson nyugszik, miszerint nincs más dolgunk egy demokráciában, mint négy évenként »jól szavazni«. Ennek a szemléletnek, hogy ti. jöjjön a már kétszer leszavazott Orbán Viktor, és a sok szerencsétlenkedés után végre csináljon rendet, a szószolói többek közt olyanok voltak, akik most minden elemi távolságtartást, iróniát és szkepszist félretolva szemérmetlen ellenzéki propagandaportálokat üzemeltetnek.

Ennek a fideszes berendezkedésnek nem az a tagadása, ha valaki ugyanolyat akar csinálni más szereplőkkel. A kompromisszum kizárásának, a kisebbség el nem ismerésének meghaladása nem egy ellenoldali kompromisszumképtelenség, hanem a kompromisszum, amelynek még a mostani ellenzékiek későbbi elképzelt többsége esetén is részesei kell, hogy legyenek a társadalom mintegy harmadát kitevő fideszesek. Természetesen van olyan modell, amelyben két amorf erő sok évtizedes öldöklő küzdelme adja meg az állami lét dinamikáját, csak ez engem nem érdekel. Nem érdekel, ha valaki egy párt vagy személy uralma helyére egy másikat állítana és nem a jog uralmát. (Elméletben ez természetesen némileg bonyolultabb, de szerintem érthető, mire gondolok). Nem érdekel a »rossz« eltávolításának érdekében megszervezett, lebutított táborszemlélet, és változatlanul nem tudok mit kezdeni azzal, hogy egyetlen dolgunk van: jól szavazni. Ami annak fényében különösen mulatságos, hogy az ellenzéki dogma szerint itt diktatúra van, amelyet majd demokratikusan leváltanak. Erre az ellentmondásra amúgy tíz éve nem adtak választ az arra illetékesek.

Azt meg végkép nem értem, hogy ez utóbbiaknak három gyalázatosan elvesztett választás és egy számok alapján szintén elvesztett, a 2006-os, akkor megrendítőnek nevezett vereség után még birtoklott pozíciókat visszaszerző önkormányzati választást követően mire ekkora az arcuk. És hogy a turbólelkű Irmák és Rozikák miért nem őket óhajtják elszámoltatni milliós fizetésükért végzett »munkájukért«, miért engem baszkurálnak, ha egyszer másmilyen világot szeretnénk.”