Bori

Eltemettük anyám kutyáját. A sírt ketten ástuk a bátyámmal. Neki a válla hasogat, nekem a derekam fáj, szép kis brigád vagyunk. Ő már a hatvanhoz közelít, én nemsokára ötven leszek. Mondtam is neki ásás közben, hogy lassan mi is megyünk a levesbe.

Pár méterrel arrébb már nem voltak gyökerek a talajban, volt viszont más. A negyven évvel ezelőtti építkezésből maradt téglatörmelék. Az 1980-as évek legelején döntöttek úgy a szüleim, hogy lebontják a ház hátsó felét, a 19. századból való gazdasági épületrészeket, a pajtát, a sufnit, a kolbászfüstölőt, a boltozatos pincelejáratot.

Jól emlékszem arra a napra, amikor megkezdték ezt a műveletet. Kivágták a hatalmas szederfát, a méteres vastagságú vályogfalakat munkagépek verték szét. Sikerült olyan emberekkel leszerződni erre a munkára, akik enyhén szólva nem álltak a helyzet magaslatán sem hozzáértésben, sem morálisan. Előbbi azt jelentette, hogy például rámentek a munkagéppel a pincére, így az beszakadt, utóbbi pedig azt, hogy sok mindent elloptak a régi padlásról és a műhelyből. 

Már csak hárman emlékszünk erre, az anyám, a bátyám és én. Nem mintha olyan nagy jelentősége lenne ennek. Mert ugyan kit érdekel, hogy mi volt itt valamikor.

Néhány napja láttam egy részletet a legendás Másfél­millió lépés Magyarországon című filmből. Azt a részt, amikor a csapat épp a Nagymaros fölötti Törökmező környékén járt. Egy idős zebegényi úr, a helyi turistaegylet vezetője kalauzolta Rockenbauer Pált és társait az Őzike-­forráshoz. Ez az idős úr a klasszikus turista egyik utolsó képviselője volt. Gyerekkoromból emlékszem még erre a típusra. Térdnadrág, térdzokni, kockás ing, csehszlovák túra­bakancs, mohazöld vadászhátizsák. Jólesően ivott a stáb az Őzike-forrásból, kézről kézre jártak a kulacsok. A forrás legalább húsz éve kiszáradt, a klasszikus turisták pedig már előbb eltűntek az erdőkből. És sok esetben már azok az erdők sincsenek meg.

Egyrészt nem felejtem el, másrészt pedig azt tapasztalom, hogy ami a helyére furakodott, az jóval ócskább, silányabb, üresebb. És mindez nem a szállóigévé lett „régen minden jobb volt” sóhajtozásból fakad, hanem tárgyilagos tapasztalatokból. Amely tapasztalatok persze könnyen efféle sóhajtozásokba torkollhatnak.

Kiássuk a gödröt, sajog a derekam, a jobb lábfejem zsibbad. Idegbecsípődés. A bátyám alig tudja mozgatni a vállát. Lassan elmúlunk innen mi is, ami kézenfekvő gondolat egy frissen ásott sír mellett pihegve.

Bárki érkezett anyámhoz, Bori azonnal két lábra állt előtte, és a mellső lábaival az illető mellkasához támaszkodott. Ez volt az üdvözlés. A halála előtt két-három hónappal még volt egy utolsó, nagy menete. Felfedezett a ház mögött egy keskeny átjárót, amelyen keresztül aztán néhányszor megszökött. Volt, hogy a Nagymaros fölötti Hegyes-tető csúcsán látták, máskor a visegrádi kompról szedték le a révészek. Egy utolsó, nagy kaland a távozás előtt. Amikor az állatorvos a bódító injekció után beszúrta a szívébe a halálos adagot, nem tudtam nem figyelni, mi történik. Láttam már hasonlót, és most is ugyanazt láttam. Volt egy utolsó, felfoghatatlanul mélyről érkező kilégzés. Ahogy az élet elhagyta a testét.

Bori immár a negyedik eltemetett kutya a kertben. A sort a vizslám nyitotta, aztán jöttek a többiek, Fáni, Panni és most Bori. Anyám majd szépen körberakja a sírt kerek dunai kavicsokkal, ahogy a többiekét is. Ahogy hasonló esetekben, most is feltűnt, hogy a halott test hátterében, környezetében minden ugyanúgy megy tovább, zökkenőmentesen. A rigók ugyanúgy énekelnek, a felhők ugyanúgy vonulnak, a hangyák ugyanúgy menetelnek titokzatos útvonalaikon. „Tovább lóbálja felettünk az égen / az idő a napot, e lassú ingát” – ahogy Jékely Zoltán írja Új évezred felé című versében. Amiben szintén van valami felfoghatatlan.

Nyitókép: Pixabay