A harangszóról és annak elnémításáról

2021. július 19. 19:12

Győrffy Ákos
Mandiner
Mondhatnám, hogy a harangszó ad ritmust és rendszert a napoknak, de ez így már nem lenne igaz, mert az életünk már rég nem az égi idő rendjében telik.

Tizenkét évvel ezelőtt, amikor Börzsönyligetre költöztünk, úgy tűnt, erre tényleg alig jár valaki. Naponta elhúzott néhány autó a ház előtt, szinte észre sem vettem. Mindenfelé terebélyes cserfák, csend.

Illetve dehogy csend, mert szinte soha nincs csend a természetben. Legfeljebb éjszaka, de igazából akkor sincs. A madárcsicsergés, a szél zúgása, a rovarok neszezése az avarban folyamatos „háttérzaj”, de mindez mégis a mélységes csend érzetét kelti.

A természetben és „vidéken” soha nincs csend

– és mégis csend van, mert a természet akusztikája a nyugalom és a rend irányába mutat.

Régi tapasztalatom, hogy nincs mélyebb csend-élmény annál, mint amikor álmos nyári délutánokon a harkály kopog a fák elhalt ágain. Távoli kutyaugatás, emberi hangok foszlányai, a gerlék búgása valahol a sűrű lombkoronákból.

És igen, a közeli ciszterci monostor harangja, ahogy időnként megkondul.

„Kortalan a mélységes élmény, mely a harangok hangjához köt. Gyermekkorom beavatása” – írja a nagy magyar komponista és zenész, Szabados György Bells című lemezének kísérőfüzetében. A harangszó tényleg egyfajta beavatás volt számomra is gyerekkoromban, bár akkoriban még fogalmam sem volt, hogy miben is áll ez a beavatás. Vagy talán ez sem igaz, mert nagyon is tudtam, annyira tudtam, hogy meg sem kellett fogalmaznom magamnak.

A nagymarosi, középkori eredetű katolikus templom harangjának hangját ezer közül is megismerném. Ahogy a visegrádi harangszót is. A Duna messzire vitte a hangját, néha még a kisoroszi kanyar alatt is hallottam. A harangszó is olyan, mint a természet hangjai: elmélyíti a csendet. A nagymarosi templom harangjának hangja jelen volt egész gyerekkoromban, a Dunával és a közeli hegyekkel együtt. Mondhatnám, hogy a harangszó adott ritmust és rendszert a napoknak, de ez így már nem lenne igaz, mert az életünk már rég nem az égi idő rendjében telik. De még ebben a kizökkent és félrement időben is emlékeztet minket arra, hogy létezik egy másféle idő és egy másféle rend.

A harang szava belesimul a kozmikus időbe, a csillagok járásába,

abba az egyszerre az időben és az időtlenségben álló univerzumba, amiből sikeresen kitéptük magunkat.

A gyerekeim, amikor kisebbek voltak, sokat néztek „harangos” videókat a neten. A középkori katedrálisok harangjait bemutató filmek delejes hatással voltak rájuk. A hosszú harangjátékok egyfajta meditatív állapotba ringatták őket, megbabonázva hallgatták.

 
Mindez csak onnan jutott eszembe, hogy olvastam a balatonberényi nyaralók sirámairól. Az átkozott reggeli harangozás már pihenni sem hagyja őket. Skandalum. Reggel hatkor kénytelenek voltak arra ébredni, hogy harangoznak. Az ember tényleg nem tudja, mit gondoljon. Főleg azután, hogy a hírek szerint a sok siránkozás hatására most már nem harangoznak reggelente Balatonberényben.

Ilyenkor szoktam azt hangoztatni szeretett családom körében,

hogy bizony az efféle siránkozókat erőteljesen hátba kellene vágni szívlapáttal.

Azzal a klasszikus formájú darabbal, amivel régen a szenet hányták le a pincékbe. Azzal kezdtem, hogy annak idején, amikor Börzsönyligetre költöztünk, úgy tűnt, hogy alig jár errefelé valaki. Azóta persze alaposan megváltozott a helyzet. Ma már hétvégente komoly autóforgalom bonyolódik a ház előtt, fel és alá száguldoznak a népek, naponta többször is. Megszaporodtak a bulik, éjszakánként sokszor hallom a lakossági diszkó csodás lüktetését a közelből, és hozzá az elmaradhatatlan üvöltözést. Ha szerencsém van (és volt már szerencsém), akár a közeli étterem parkolójában részegen okádó embertársam öklendezését is végighallgathatom.

„Aldous Huxley kiszámította, hogy a csend köre évenként tizenhárom és fél kilométerrel szűkül. Már nincs messze az idő, szól, amikor a csend a földről tökéletesen eltűnik. Boldog lesz, akinek néha sikerül a Himalájában, vagy az óceánon félórás megnyugvásban részesülni” – írja Hamvas Béla egyik esszéjében. A tizenhárom és fél kilométer egzaktnak tűnik, bár attól tartok, hogy Huxley óta ez a szám minimum a duplájára nőtt. A „gyüttmentezés” rám igazán nem jellemző, de annyi azért nagy biztonsággal kijelenthető, hogy a hétvégi bulikázásokat és tahó üvöltözéseket bizony nem a helyiek követik el, hanem azok, akik a „festői táj” különféle zugaiba érkezve magukkal hozzák az urbánus ügymenet kötelező kellékeit.

Kuo Sze írja A tájkép tökéletessége című művében: „A por és a zaj világának fékje és láncai: ettől mindig iszonyodik az ember természete. De hegyi párák és ködök, vagy halhatatlan bölcsek: erre szüntelenül vágyik az ember természete, hiszen ilyet látnia csak ritkán adatik meg.”  

Sajnos mostanában úgy tűnik, hogy a Kuo Sze által emlegetett

por és zaj világa kezdi eluralni a magyar vidéket is.

És hiába iszonyodik eredendően az ember természete attól, ami ezzel jár, a folyamat megállíthatatlannak tűnik.

A kedves balatonberényi nyaralók a maguk világát hurcolják be a faluba, majd gátlástalan módon a helybelieket arra kényszerítik, hogy mindehhez még asszisztáljanak is. A szomorú az, hogy úgy tűnik, az illetékesek tényleg asszisztálnak is.

Javaslom a helyi önkormányzatnak és a plébániának, hogy ténykedésük koronaékszereként kezdjenek tárgyalásokat egy háromnapos techno-fesztivál Balatonberénybe csábításáról. Hadd menjen a csapatás, a veretés, hadd vigye a szél jó messzire a mély basszusok lágy dallamát a somogyi dombok fölött.

Minekünk meg nem tudom, lassan mi marad. Csak a csillagos ég, de már az sem, mert Elon Musk azt is szépen elintézte.  
 

Összesen 45 komment

Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

Bejelentkezés