„Ezek a mai fiatalok” – na, ezt felejtsük el!

Amikor az ember száján először csúszik ki egy „ezek a mai fiatalok” kezdetű mondat, nem árt, ha elkezd gyanakodni – ez ugyanis az öregedés egyik legbiztosabb jele. Velem ez néhány hónapja esett meg, egyébként a tömegközlekedésben lassan általánossá váló walkmanes, elnézést, mobilos zeneüvöltetés kapcsán.

Amikor viszont autót vezetve először hallottam Nathan Evans Wellerman című dalát, diplomás esztétaként (LOL) rögtön tudtam, hogy itt valami figyelemre méltó jelenséggel van dolgunk. Nem magától értetődő ugyanis, hogy egy nevenincs fiatal énekes ütemes kopogásra előadott „a capellája” (remix) néhány hónap alatt világsláger lesz – out of the blue, ahogy az angol mondaná. Még kevésbé evidens, hogy mindez egy bálnavadászatról szóló nótával történik a „zöld forradalom” korában, középpontban egy hamisítatlan brit (európai, fehér) imperialista családdal a „woke” fiatalság körében (tisztelet a kivételnek). Merthogy a Wellerman valóban nem más, mint egy brit/új-zélandi tengerésznóta, egyike azoknak az örökbecsű dallamoknak, amelyek rendre elhangzanak különböző folkfesztiválokon (helló, Kaláka!) az angol/skót/ír stb. hagyományőrzők repertoárjában. (A műfaj talán legismertebb darabja, a What will we do with the drunken sailor? az én időmben még az általános iskolás ének-zene tankönyvben is szerepelt „Baj van a részeg tengerésszel” címen). A Weller brothers („Wellermen”) bálnavadász-hajója köré szőtt téma tehát egy tipikus 19. századi imperialista, kapitalista családi sikertörténet hátterére vetül kivándorlással, új-zélandi kereskedelmi lerakattal, bennszülött (maori) törzsfők lányaival kötött érdekházassággal – és persze mindehhez jó adag rummal. (Erre utal a refrén is: „To bring us sugar and tea and rum” – „És hoznak nekünk cukrot, teát meg rumot”). Meg merem kockáztatni, hogy egy kissé propagandisztikus hivatásdalról van szó, mint például Balassi Bálint Egy katonaéneke három évszázaddal korábbról...

Mindazonáltal még az információs forradalom korában is meglepő kissé, hogy milyen virulens módon terjedt ez a felvétel a pandémia legsötétebb heteiben-hónapjaiban: gyorsan rárepült például az amerikai haditengerészet énekkara, előbújtak más amatőr zenészek-énekesek, született diszkó- és fesztiválverzió, tánckihívás, valamint a pángermán összetartozás jegyében „legjobb német verzió” is.

De ne kerülgessük tovább a forró kását/teát/rumot: számos internetes kommentárt is elolvasva három tényezőt emelnék ki, ami ilyen rövid idő alatt a slágerlisták élére repítette Nathan Evans bálnavadász-hajóját.

1. A dal eredetileg a TikTokon, a „mai fiatalok” épp legdivatosabb (trendi) kommunikációs csatornáján futott be, innét vette át aztán az „old school” közösségi média (pl. Youtube), majd a még old schoolabb televíziós- és rádiós kereskedelmi csatornák. (Nem nehéz elképzelni, hogy dörzsölt médiaügynökök ezrei figyelik folyamatosan a fiatalok eme „érintetlen földjét”).

2. Az előadó személye. Nathan Evans nem egy jól felépített tiniceleb (már csak azért sem, mert már a húszas évei közepén jár), hanem csakugyan egy skót postásfiú Glasgow agglomerációjából. (Akinek persze most rakétatempóban ível felfelé a karrierje, ott is hagyta érte a királyi postát). Bár korábban is próbálkozott világhírű popszámok szintetizátoros-gitáros interpretációjával, az áttöréshez a „sea shanty” (történetet mesélő matrózdal) újrafelfedezéséhez volt szükség. A szívéhez láthatóan közel álló műfajban az előadásmódja spontán és mesterkéletlen, aminek ráadásul külön varázst kölcsönöz vaskos skót akcentusa – mintha a Petőfi Rádióban egyszer csak megjelenne egy csíkszeredai srác, aki székely balladákat kezdene énekelni otthoni kiejtéssel. Márpedig a hitelesség, az önazonosság a „mai fiataloknál” (is) kulcskérdés.

3. Az „értő kommentárok” nem győzik hangsúlyozni a világjárvány és a velejáró karantén hatását, ami a „mai fiatalok” közös generációs élménye – valami olyasmi, mint nekünk, Y-oknak a „Dagobert bácsi kacsamesék” aktuális epizódjának kényszerű megszakítása Antall József halálhírének bejelentésekor. A szüleikkel való összezártság (vagy általában a be- és elzártság), az egzisztenciális és lelki megakadás úgymond ösztönös vonzalmat ébreszt a Z-generáció tagjaiban a végtelen tenger, az egzotikus szigetek, a kalózhajók kalandos-mesés világa iránt. (Ennek szimbóluma a hivatalos klip végén a jelzőfáklyák meggyújtása a sötét kikötőben, rárímelve a refrén „We’ll take our leave and go” – „Egyszer majd értünk jönnek, és elmegyünk” sorára).

Amiről viszont nem szól a „fáma”, hogy ez a traumatikus hiányérzet vajon miért éppen a saját nemzeti hagyomány (horribile dictu egy gyarmatosító nemzet környezetromboló hagyományának) újrafelfedezésében ölt testet, politikailag meglehetősen inkorrekt módon. Talán ideje lenne kitörölni az angolszász hagyományból a Moby Dicket is…? S talán nem a legrosszabb jel a jövőre nézve, hogy „ezek a mai fiatalok” épp egy olyan dalban találják meg a saját érzésviláguk hiteles kifejezését, amely a kemény, emberpróbáló munkát állítja középpontba – legyen az a kissé romantizált bálnavadászat vagy épp a kikötői dokkpakolás?

A közös hagyományon alapuló közös éneklés és (online) alkotómunka legyen a legrosszabb, amiből „ezek a mai fiatalok” erőt és örömöt merítenek egy nehéz élethelyzetben.