A napnál is világosabb: ezért sült el visszafelé Magyar Péter és Szily Nóra „interjúja”

2026 első Mestertervében szakértőinkkel mi is kiemeleteztük a beszélgetést és azt is, hogy hol csúszott meg a Tisza elnökének számítása.

Egy vélelmezett orosz támadás és az emiatt talán bekövetkező problémák miatt vegyünk a nyakunkba most rögtön sokkal nagyobb problémákat?

A lassan háborúba ájuló Európa nem lankad, és mindent elkövet a harcok meghosszabbításáért, kizárólag a fegyveres konfliktus eszkalációját tartva a helyzet megoldásának.
Miközben egyik kezükkel igyekeznek lecsapni az amerikai elnök békejobbját, másikkal soha vissza nem fizethető kölcsönt (vagyis segélyt, ajándékot, apanázst) adnak Ukrajnának a további öldökléshez.
Szerencsére a casus bellit, az orosz vagyon lefoglalását egyelőre sikerült elkerülni, nem utolsósorban a magyar miniszterelnöknek köszönhetően.

Hogy miért van szükség e kardcsörtetésre, hogy a hosszú békeévekbe belekényelmesedő puhány nemzedék miért vágyik egy kis adrenalinlöketre, és miért nem bungee jumpingol inkább Ursula, Manfred és Friedrich, azt kizárólag a fenyegető orosz veszéllyel próbálják indokolni.
A háborúpárti Nyugat-Európa fő érve, hogy az oroszok fenyegetnek bennünket, a szabadságunkat, függetlenségünket, jólétünket, biztonságunkat.
Ezek csakugyan fontos értékek, amiket nem lenne jó elveszíteni. Ezért tehát mondjunk le a szabadságunkról (szólásról, sajtóról, vétóról és vallásról), a nemzeti függetlenségünkről (kövessük híven a brüsszeli ukázokat), a jólétünkről (vagyis lehetőség szerint minden pénzünket – akár hitelfelvétellel a meglévőnél is többet – adjuk Ukrajnának), energiabiztonságunkról (például az orosz gáz kitiltásával, az Északi Áramlat felrobbantása fölötti szemhunyással, a Barátság kőolajvezeték beáldozásával). Mindeme nehézségeket azért kell vállalnunk, hogy e nehézségek be ne következzenek. Vagyis egy vélelmezett, esetleges orosz támadás (mondjuk Hollandiában vagy Svédországban ennek mekkora a realitása?) és az emiatt talán bekövetkező problémák miatt vegyünk a nyakunkba most rögtön sokkal nagyobb problémákat.
Vezessük be a sorkatonaságot, fogadjuk el, hogy fiaink elesnek a fronton (még csak azt sem ígérik meg, hogy mire a falevelek lehullanak, hazatérhetnek), tanuljunk meg együtt élni az áramszünettel, túlélőcsomaggal, óvóhellyel.
Mondhatjuk, hogy bölcs politikusok előrelátása ez, mert előbb-utóbb csak bekövetkezik valami orosz támadás (főleg, ha továbbra is ilyen lelkesen provokáljuk őket). Meg kell tehát fékezni Moszkvát, mielőtt még bevonulnak Berlinbe, Párizsba vagy Amszterdamba. Kár, hogy 1945-ben nem volt meg ez az előrelátás, és nem gondolták, hogy meg sem állnak az Elbáig, és negyvenöt évig ott maradnak fél Európában.
A történelem már csak ilyen, hogy nem mindig sikerül jól előrelátni. Mátyás is: ha Szilézia vagy Bécs helyett inkább Konstantinápolyt foglalja vissza, talán mindannyian jobban járunk. Ha Bethlen Gábor nem a Harmincéves háborúba vezényli csapatait, hanem az Erdélybe nagy számban beszivárgó idegen etnikumokra veti tekintetét, ma az FK Csíkszereda focicsapata nem a román első osztályban szerepelne.
A most minden erővel az orosz veszélyre koncentráló nyugatot annak idején egyáltalán nem zavarta, hogy a szovjeteket (vagyis az előző orosz birodalmat) ők engedték (sőt hívták) be Európába,
pedig az a megszállás mellett még egy a mostaninál sokkal rosszabb, embertelenebb, gyilkosabb, idegenebb és pusztítóbb rendszert meghonosító társaság volt. És bizony ’56-ban áldásukat adták – az amerikai külügy mindenképpen – a függetlenségi törekvéseink vérbe fojtására. És még csak a sportversenyekről sem tiltották ki a sarló-kalapácsos lobogó alatt vitézkedőket.
Másokban talán nem szólal meg a vészcsengő, mint bennünk, akik úgy veszítettük el – huszonöt éven belül kétszer is – az országunk kétharmadát, hogy bele se akartunk keveredni az egészbe; majd az Isonzónál meg a Donnál harcoltunk… Ha pedig arról emlékezünk meg, amikor ténylegesen a hazánkat védtük – mint 1944-45 telén –, akkor ezek a mostani „védjük meg magunkat az oroszoktól!” felkiáltású fura figurák azt mondják: szélsőséges megmozdulás.
Érdekes a balti államok heveny harci készültsége. Ők ugyan a bőrükön és tarkójukon érezték a nagy medve lehelletét, és ettől érthetően érzékenyebbek, de vajon ebben a leendő, annyira vágyott Európa kontra Oroszország háborúban – amiben vélhetően nem belga, luxemburgi és portugál katonák fognak az első sorokban menetelni –
mekkora emberveszteséget viselne el az egymilliónyi észt, alig valamivel több lett és bő kétmillió litván?
Ha meg is nyernék a háborút (amire azért senki se vegyen mérget), a halottak, sebesültek, lerombolt házak és infrastruktúra nyomán hányan maradnának?
Mint fentebb utaltam rá, azért kell tehát az oroszok ellen harcolni, mert veszélyt jelentenek a nemzeti szuverenitásra. De a mostani – és jövőképként elénk vetített – európai helyzet a lakosságcserével, eltérő vallású, etnikumú, kultúrájú és civilizációs fokon lévő migránsokkal, a genderagymosással, kötelező sorkatonasággal, szólás- és sajtószabadság korlátozásával, a jogos pénzek mondvacsinált ürügyekkel való elvételével nem a szuverenitás korlátozása? Azért vetem alá magam Brüsszelnek, és adom fel biztosan a szuverenitást (vagy annak egy részét), hogy ne kelljen feladnom egy elképzelt jövőbeli helyzetben?
Olyan, mintha inkább megfertőzném magam valami vírussal, nehogy elkapjam majd, ha egyszer egy járvánnyal ideér.
Míg a Nyugatnak a fél Európát legázoló, maga alá gyűrő, gulágépítő, százmilliók haláláért felelős bolsevik Oroszországgal semmi baja nem volt (szövetségben harcoltak velük a németek ellen), addig Putyin maga az ősgonosz, aki ellen minden pénzünket – sőt hitelből a jövőét is –, gyermekeinket, nemzeti érdekeinket, békénket oda kell vetni.
Az EU végleg, örökre ki fogja vezetni az orosz fosszilis tüzelőanyagok használatát, jelentette ki Ursula von der Leyen.
Örökre? Micsoda politikai, filozófiai, emberi dilettantizmus ilyesmit mondani?
Örökre szólt a harmadik birodalom, a berlini fal. Németország örökre lemondott a fegyverkezésről. Örök volt a szovjet-magyar barátság, öröklakást kaptak a hazánkban ideiglenesen állomásozó szovjet katonatisztek, örök időkre ígérte meg Lendvai Ildikó, hogy nem lesz gázáremelés.
Mi aztán igazán tudjuk, hogy – mint az eredetileg a szovjeteknek üzenő, de másra is érvényes versike mondja – semmi sem tart örökké, és százötven év alatt sem váltunk törökké.
Nyitókép: Sergei GAPON / AFP