Még ha Chloé Zhao stílusjegyeit viseli is magán, A nomádok földje elsősorban Frances McDormand filmje. Ő vette meg a regényalap megfilmesítési jogait, ő keresett hozzá forgatókönyíró-rendezőt, és alakít végül Fern szerepében akkorát a kamera előtt, hogy beszakad a vászon. (Apropó, vászon: e vizuális poézis moziteremért, óriási vászonért kiált, ne engedjünk a képernyő csábításának!)
Fern élete összeomlott: az életét jelentő ipari városkának még az irányítószáma is megszűnt a gazdasági válság után, férje belehalt a munkanélküliség okozta rákba, így Fern vesz egy régi, kopott furgont, belepakolja a legnélkülözhetetlenebb tárgyait, és elindul, hogy porszemévé váljon a végtelen amerikai horizontnak. Attitűdje nem dühből, a menekülés vágyából és nem a „megbölcsülésből” fakad, nincs itt semmi megvilágosodás, melodráma, csinálmány, giccs és nagyzenekari kíséret, Fernt a titok hajtja, Fern csak megy, és menni akar. A nomádok földje road movie. Amiből úgy hiányoznak a feszültségkeltő, tragikus vagy patetikus – mondjuk úgy, hollywoodi – elemek, ahogy például Oravecz Imre nagyregényéből, A rög gyermekeiből. A cselekmény legóvára azokból az apró, hétköznapi életkockákból áll össze, amelyekkel a forgatókönyvírók általában nem bíbelődnek. Fern velünk együtt tanulja meg a nomád lét ábécéjét az éjszakai didergéstől a székeléshez választható vödrök méretén át a biztonságot adó táborhelyek jellegzetességeiig. McDormand karakterét Zhao olyan mesterien ötvözi az amerikai nomádok valóságával és amatőr filmes jelenlétével, hogy azt tanítani kellene. És persze az ilyen belső filmeknél, mint A cseresznye íze és A nomádok földje, kár minden (kritikusi) szóért. Csak engedni kell, hogy beszéljen McDormand csendje. Arca, kóca, szájszegletének minden rezdülése. Nincsenek felesleges narrációk, magyarázatok, Fern ráncaiban, öreges nyögéseiben, könnyeiben és tekintetében benne van a teljes élet, nemcsak a tegnap, de benne van a holnap is, a csalás nélküli könnyedség.
A nomádok földje tábortűz körüli, füstös, egyszerű bölcselkedése gyógyír a karanténba fáradt, civilizációs betegségekben dagonyázó nézőnek. Gondolkodni segít az otthon szó jelentéséről és jelentőségéről. Az élet valós értékeiről, amelyek sokkal inkább fejezhetők ki hétköznapi apróságokban, mint ünnepélyes lózungokban. 
Az Oscaron taroló mozi persze felfogható lenne a balos politológus-filmrendező rendszerkritikus állásfoglalásának is, de a film Zhao és McDormand szerencsés csillagegyüttállásának köszönhetően elemelkedik a hírportálok sokszor sekélyes bipolaritásától: A nomádok földje nem jobb és nem bal, hanem életigenlő korkép, látlelet a passióját járó, a lét értelmét kereső emberről. Hiteles és tiszta film a hiánytalanságról, a horizont szépségéről és a közelgő halállal való megbékélésről. Óda a hangtalanul vacogó emberhez. 
(A nomádok földje. Május 20-tól a mozikban)