A csend rezervátuma – olvassunk Hamvast, olvassunk folyóiratokat!

2021. április 27. 19:01
Képzeljünk el egy mai, agyonsztárolt csúcsértelmiségit, aki egyszer csak egy gigantikus építkezésen találja magát, ahonnan esélye sincs elmenekülni. Mert nincs hová. Hamvas Béla munkásságát járja körbe az évtizedek óta működő, karakteres és patinás tatai irodalmi folyóirat, az Új Forrás.

Nehéz idők járnak az irodalmi folyóiratokra. És furcsa módon nem is azért, mert egyre nehezebb anyagi helyzetbe kerülnek. Mert pénz még csak akad a kiadásukra, csak hát van egy másik oldala is a dolognak, ami mindenféleképp szükséges egy folyóirat létezéséhez: az olvasók.

Nincsenek a birtokomban statisztikák arra nézvést, hogy mekkora példányszámban fogynak a magyar irodalmi folyóiratok, de talán nem túlzok, ha azt mondom, hogy egy-egy lap aktuális számából két-háromszáz példánynál többet biztosan nem vesznek meg.

Nem emlékszem, mikor láttam utoljára irodalmi folyóiratot olvasó embert buszon, villamoson, vonaton vagy kocsmában.

Az sem biztos, hogy valaha is láttam ilyen tüneményt. Egyik lapnak sem óhajtanék reklámot csinálni – bár az egyiknek mégis fogok kicsit lejjebb –, de a gátlástalan reklámozás igénye nélkül annyi azért elmondható, hogy a magyar irodalmi folyóiratok palettája igen széles, némelyik komoly, sok évtizedes múlttal bír és világnézetileg is minden árnyalat szépen kirajzolódik a kínálatban. Vannak a hagyománnyal szorosabb kapcsolatot ápolók, és vannak, amelyek szélesebb merítéssel dolgoznak; némelyik a fiatalokat preferálja, és akad olyan, ahol inkább a bejáratott nevekben bíznak.

Sokszínűség van tehát, hogy ezzel a manapság olyannyira lestrapált kifejezéssel éljek. Most nem is arról van szó, hogy irodalmi folyóiratok rendszeres olvasására biztatnám a kedves olvasót – de, valójában arról van szó.

Egy doboz cigi vagy egy-két korsó sör áráért kapható a legtöbb, és mindben van valami, ami miatt érdemes átolvasni. Szelíden arra biztatnék mindenkit, hogy hébe-hóba engedje meg magának azt a luxust, hogy vásárol egy irodalmi folyóiratot: tényleg impozáns a kínálat,

ebben a tekintetben minden valószínűség szerint verjük az európai átlagot.

Erre a folyóiratkultúrára méltán büszkék lehetünk.

                          

Ennek az impozáns folyóiratkultúrának az egyik ékköve a tatai székhelyű Új Forrás, amely a jelenlegi felhozatal egyik legnívósabb szereplője. Ez a nívó leginkább a lap szellemiségében érhető tetten. Erről a szellemiségről hosszasan lehetne értekezni, de a lényeg az, hogy Jász Attila főszerkesztő vezényletével

egy igazán érzékeny, a metafizikai, transzcendens „tágasságra” nyitott szerzőgárda csoportosul itt jó ideje.

Nyoma sincs a bölcsészek „lila ködének”, a köldöknéző, elitista gőgnek, annál inkább van nyoma a létező és aktuális szellemi kérdések iránti érdeklődésnek, a vallás, az ökológia iránti mély elköteleződésnek.

Közhelyes és elcsépelt, de az Új Forrás esetében valóban az látszik, hogy egy igazi szellemi műhelyt hoztak létre a szerkesztőség tagjai. Egy olyan közösséget, amelynek karaktere van, tart valahonnan valahová és következetesen képvisel valamit. Ez a „valami” régóta közel áll hozzám. Az egyszerre hagyománytisztelő és klasszikus értelemben értendő liberális szemlélet van itt jelen, nagy öregek és pályakezdők egyszerre, kiváló képzőművészeti anyaggal, inspiráló esszékkel.

Az Új Forrás legutóbbi, április elején megjelent száma az egyenletesen magas színvonalhoz képest is kiemelkedően sikerült.

Egy magaslati pont, igazi esemény a kortárs magyar kultúrában. Mondom ezt annak tudatában, hogy régóta nincsenek már igazi események a kortárs magyar kultúrában, legalábbis alig látszanak. Elnyomja őket az állandó háttérzaj, a jelentéktelen ügymenet szóra sem érdemes semmiségei. Az Új Forrás nyilvánvalóan nem képes túlüvölteni a permanens ricsajt, erre esélye sincs. Ahogy senkinek sincs, aki manapság elmélyült és jelentékeny szellemi munkával foglalkozik.

A permanens ricsaj holttereiben, a csend egyre szűkülő rezervátumaiban mégis időről időre felbukkan valami, amire nagyon is

érdemes lenne odafigyelnie azoknak, akikben még él az igény mindarra, amit boldogabb időkben kultúrának neveztek.

Ennek az áprilisi lapszámnak a középpontjában a százhuszonnégy éve született Hamvas Béla áll. De – Istennek hála – nyoma sincs itt a szokásos tiszteletköröknek, az ájult, kritikátlan hódolatnak, a lecke sokadszori felmondásának, ami a Hamvasról szóló diskurzusok esetében sajnos megszokott jelenség. Nem túlzok, ha azt mondom, hogy talán nem is olvastam még ilyen minőségű esszéket, reflexiókat Hamvas munkásságáról.

Nyitásnak itt van mindjárt Buji Ferenc Poeta sacer Hungaricus. Hamvas Béla arcai című esszéje, amely a szerzőtől megszokott módon higgadt, alapos és mély írás. Buji a „helyére teszi” teszi Hamvast ebben az esszében, azaz nincs itt sem alul-, sem felülértékelés, hanem van helyette világos beszéd arról, hogy miért egyszeri és megismételhetetlen alakja ő a magyar szellemtörténetnek.

Buji Ferenc egyébként is egyike a legkiválóbb magyar esszéistáknak, az általa képviselt hang fájóan ritka manapság, ezért külön öröm, hogy az Új Forrásban, úgy tűnik, otthonra talált. A „nagy dobás” ezután következik, mert helyet kap a lapszámban Hamvas három, eddig kötetben nem megjelent rövid írása, pályájának első szakaszából. A gyanakvó porkoláb 1928-ből, a Szavak születése 1929-ből és A kéztudomány 1930-ból. Mindhárom igazi csemege a Hamvast ismerők számára és mindhárom íráson látszik, hogy Hamvas már ekkor mennyire „készen” volt és csupán a finomhangolás évtizedei voltak hátra írói munkásságában.

Kortárs zeneszerzőink egyik legkiválóbbja, Dukay Barnabás szintén rendszeres szerzője az Új Forrásnak, tőle egy meditatív, a hamvasi atmoszférához közel álló verset olvashatunk. Dukay (Gadó Gáborhoz hasonlóan) szintén méltatlanul kevéssé ismert alakja a kortárs magyar zenei kultúrának, pedig az a minőség és világszemlélet, amit képvisel, fajsúlyában semmivel sem marad el Hamvasétól. Monostori Imre Hamvas és Németh László kapcsolatáról, Stamler Ábel a kiváló „pannon” költő, Takáts Gyula és Hamvas szellemi közösségéről, Kelényi Béla Hamvas tiszapalkonyai éveiről írt remek esszéket. Kelényi esszéjében a tiszapalkonyai erőmű raktárosaként dolgozó Hamvasról készült fotók is helyet kaptak. Ezek a fotók döbbenetesek a maguk módján. Drasztikus látleletei annak, hogy Hamvas mennyire nem volt a helyén, hogy

a diktatúra korlátolt és gonosz szisztémájában számára csak itt, egy infernális erőmű-építkezésen jutott hely.

És közben az is látszik – ami talán még drasztikusabb tapasztalat –, hogy Hamvas itt is a helyén volt, mert abból a nézőpontból, ahonnan ő szemlélte a világot, ez a hely is sorsának magától értetődő helyszíneként értelmezhető.

Képzeljünk el egy mai, agyonsztárolt csúcsértelmiségit, aki egyszer csak egy gigantikus építkezésen találja magát, távol a családjától, durva lelkületű melósok százai között, ahonnan esélye sincs elmenekülni. Mert nincs hová.

Hamvas Béla itt is intenzíven dolgozott, írt és fordított. Legfontosabb munkái közül jó néhány ebben az időszakban született. És akkor még nem beszéltem a 2012-ben elhunyt irodalomtörténésznek és Hamvas-monográfusnak, Darabos Pálnak sajnálatosan befejezetlenül maradt nagyszabású munkájáról, sajátos „útikalauzáról”, amelyben a Hamvas műveiben felbukkanó neveket és kifejezéseket szócikkekbe szedve magyarázza. Ebből a munkából is olvasható itt egy hosszabb részlet.  

A lényeg az, hogy ami ebben a lapszámban összekovácsolódott, az kétségkívül az utóbbi idők egyik legkomolyabb szellemi teljesítménye. El nem tudom mondani, mennyire jó kézbe venni és beleolvasni itt-ott, szemezgetni belőle. Az Új Forrás áprilisi száma egyedülálló és emlékezetes cáfolata annak a mára szinte megszokottá vált világtapasztalatnak, amelyet Hamvas a tiszapalkonyai benyomásairól írott egyik levelében így fogalmaz meg: „minden esetben az alacsonyabbnak van érvénye és hatalma”.

Összesen 52 komment

Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi.

" a lincselésre vágyó bayer zsolt"

Te nemcsak Hamvas betűit nem olvastad vagy tán hiába, de Bayer Olaszliszkailincselés-alapcikkét sem olvastad a lincs elkerülési útmutatásával.

Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

Bejelentkezés